Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Pogány Ö. Gábor: Idősebb Szabó István nyolcvan éves
IRODALOM MŰVÉSZET Idősebb Szabó István nyolcvan éves Itthon és határainkon túl is egyike a legismertebb, legnépszerűbb magyar szobrászoknak. Igaz, sokszor szerepelt tárlatokon; egyéni kiállításainak száma több tucatot tesz ki. Irodalma is terjedelmes, interjúk, méltatások, tanulmányok hosz- szú sora foglalkozott vele és művészetével. Mindez elég volt arra, hogy nevét sokan megjegyezzék, egyet s mást tudjanak is munkásságáról. Ám a széles körű rokonszenvet, az őszinte megbecsülést mindez önmagában még nem magyarázná. Művészetének a szellemisége teszi műveit és alkotójukat oly népszerűvé, annyira kedveltté. Idősebb Szabó István személy szerint nemcsak hogy rendkívül szeretetreméltó ember, de mert egyéni tulajdonságai szobraiban is visszatükröződnek, plasztikáit is készséges figyelemmel fogadja a közönség, azt kedveli bennük, amit a közvetlenség, együttérzés, megértés szívélyessége szólaltat meg általuk. Életszerű, természetes, magától értetődő valahány munkája, vallomásnak, krónikának, igazKazári menyecske mondásnak tekinthető mindegyikük. Látvány, megfigyelés, élmény motiválja mintáit, melyek egyértelműen beszélnek a valóságról, az ábrázoltakról, a mindennapok és ünnepek tényétről, szabványos folyamatairól vagy szokatlan jelenségeiről. Szinte hiánytalan áttékintést adnak arról, amit mesterük tapasztal, s ami együttesen végül is gazdag összképet tár fel szülőföldjének, szűkebb pátriájának szokásairól, társadalmi viszonyairól, lakóinak jelleméről, tevékenységéről. Sokan a Palócföld, Nógrád megye művészének nevezik őt, olyan valakinek tartják, aki Észak- Magyarország e vidékének szószólójaként érdemelte ki az országos érdeklődést, szerzett magának hírnevet. Ma már azonban tudvalevő, hogy a helyi sajátságok művészi megörökítése nélkül szinte megoldhatatlan az egyetemesség igényének kielégítése; a provincializmus vádja visszájára fordult, a kozmopolitizmus sematizmusa ellen a modern esztétika a különös jellegzetességeket, a lokális színezet vonultatja fel. Szabó István bátyánk mint született tehetség ösztönösen, gátlástalan buzgalommal számol be emlékeiről, környezetéről, arról a világról, melyben él, s amelynek minden üzenetét, tünetét, hagyományát jól érti, példamutatásul szoborrá formálja. Nem igen hajlik az áttételes ábrázolásra: jelek, jelképek helyett inkább az életképet, az elbeszélő módot választja. Ösztönössége egy tőről fakad a népművészet indítékaival, s mint ilyen, a folklór termékeivel rokonítja munkálkodását. A különbség — a végső összehasonlításkor — éppen a zsáner és a stilizáció eltéréseiből következik, mert id. Szabó István mindig is epikusán közli észrevételeit, hitelesen idéz cselekményeket, munkajelenetekét, kialakult állapotokat, már-már időtlen konzekvenciákat. Pályája, sorsa érthetővé teszi életművének ezeket a vonásait. Professzionista szobrásztól mindössze két esztendeig tanult, a szakmában autodidaktának tartják. De hát az utóbbi évtizedekben nyilvánvalóvá vált, hogy az önképzés gyakran nagyobbfokú felkészültséget eredményez, mint a mégoly feszes akadémiai oktatás. Bokros Birman Dezső, Ferenczy Béni, Pátzay Pál, Mikus Sándor se végzett rendszeres főiskolai stúdiumokat, mindegyikük mégis birtokában volt a biztos mesterségbeli tudásnak, úgy dolgozott, hogy működé2
