Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Ágh Attila: Marx a politika teoretikusa
új alapokra helyezése. Világosan kitűnik ez az említett forradalmi periódust illetően Engels visszaemlékezéséből az Osztályharcok Franciaországban 1895-ben írott Bevezetésében: „az akkori körülmények között nem lehetett számunkra többé kétséges, hogy megkezdődött a döntő nagy küzdelem, hogy ezt a küzdelmet egyetlen hosszú és viszontagságos forradalmi időszakban kell végigharcolni, hogy ez a küzdelem azonban csak a proletáriá- tus végleges győzelmével fejeződhet be... A történelem azonban nekünk sem adott igazat; leleple- te, hogy akkori nézetünk illúzió volt. .. Nekünk és mindazoknak, akik hasonlóan vélekedtek, a történelem nem adott igazat. A történelem világosan megmutatta, hogy a gazdasági fejlődés állása a kontinensen akkor még korántsem volt érett a tőkés fejlődés megszüntetésére; bebizonyította ezt azzal a gazdasági forradalommal, amely 1848 óta az egész kontinenst megragadta... valójában csak most honosította meg a nagyipart” (az én kiemelésem, A. A.). A forradalmi perspektívák alapján a marxi életmű öt nagyobb szakaszra különül el. Az első szakasz 1844-ig tart, ekkor jelent meg Marxnál a szocialista forradalom elve és elmélete, a második 1848-ig, a harmadik 1848—1852 közöttre tehető és a már említett önkritikával ér véget, a negyedik a Párizsi Kommünig tart, míg végül az ötödik annak tapasztalatait általánosítva zárja a marxi életművet. Mindezekben a szakaszokban Marx természetesen igen aktívan együttműködik Engels-szel, akinek munkássága a Marx halála utáni időszakban egy államelméleti szempontból igen jelentős hatodik szakaszt is jelent. Az első szakaszban Marx a forradalmi radikális kispolgárság jakobinus álláspontján van és koncepcióját a felvilágosítók és Hegel nyomán a polgári társadalom és a politikai állam terminusaiban fogalmazza meg. Ezekben a terminusokban fejezte ki a polgári filozófia az anyagi érintkezés és állami érintkezés, magánjog és közjog avagy „tulajdon” és „politika” viszonyát, tehát a „nem politikai állam” és a „politikai állam” kapcsolatát. Az egész megközelítés bennmaradt a „jogászi illúzió” keretein belül, s így még maga Marx is. annak ellenére, hogy a hegeli jogfilozófia kritikájában (1843) megfordította a két szféra viszonyát és kimondta a polgári társadalom meghatározó jellegét a politikai állammal szemben. Marx társadalomideálja ebben a zidőben a meglehetősen elvontan értelmezett „demokrácia”, amely azonban már ekkor is határozottan túlmutat a „politikai emancipáción” — vagyis a politikai egyenlőség megteremtésén — az „emberi emancipációval” — a szociális egyenlőség megteremtésével. És a marxi életműben 1844 elején már a proletárforradalom perspektívája is megfogalmazódik, mint a formális és korlátozott politikai egyenlőségen (politikai emancipáció) való túllépés határozott és egyértelmű formája. Marx ebben a szakaszban megéri saját jakobi- nizmusának kibontakozását és önkritikáját, noha bizonyos értelemben egész munkásságában jakobinus maradt, hiszen életében ez volt az a mozzanat és időszak, amikor a politika ténylegesen forradalmi úton formálta a gazdaság világát, beavatkozott a tulajdonviszonyokba, s átmenetileg felülemelkedett a polgárság közvetlen érdekein is, hogy hosz- szú távú érdekeit szolgálja, s ezzel az általában vett emberi haladást is előrevigye. Marx tehát át- érezte a polgárság „nagy korélményét”, a polgári társadalom és a politikai állam, a tulajdon és a politika világának elválasztását, s maga is lelkesedett azért a világtörténelmi pillanatért, amikor a politika az egész társadalmat formálhatja, de ezt nem saját korélményének tartotta, hanem egy olyan „korélmény” előkészítésének és előzményének, amelyben a „politikai” társadalom szűk látóhatárát is átlépik egy „szociális” forradalomban. A polgári társadalom és politikai állam szférái azonban számára itt még egyforma nagyságrendűek, csak viszonyuk megfordítására koncentrál (Hegellel szemben) és a politikai emancipáció korlátozottságára (az ifjú hegeliánusokkal szemben). A „liberális” állam színrelépését ekkor még maga is he- geliánus terminusokban fogalmazza meg, s ha eleve azon túlmutató tartalommal is, fejlődésének egy egész újabb korszakára van szükség ahhoz, hogy ezen a fiatalkori korlátozottságon túllépjen. A MARXI ÁLLAMELMÉLET KIINDULÓPONTJA A marxi életmű második szakaszának markáns kezdete a Gazdasági-filozófiai kéziratok (1844), amelyben először jelenik meg Marxnál a gazdaság öntörvényű szférája, azaz először hatol be a polgári társadalom jogviszonyai „mögé” vagy „alá”. Marx igazi korélménye az volt, hogy a termelési viszonyok kiszabadulnak az állami-politikai viszonyokkal való egység középkorias szorításából, s olyan immanens törvényekkel rendelkező szférává — a gazdasággá — szerveződnek, amely kialakítja magának saját felépítményét a politikában. A negyvenes évek közepének fordulata — mint a materialista történetfelfogás kialakítása — tehát egyben egy olyan program kezdetét jelentette Marxnál, hogy egyfelől a gazdaság immanens szféráját kell a maga általános törvényeiben rendszeresen ábrázolni, másfelől a politika levezetett, a gazdaság által éppen alakított szféráját annak aktualitásában, „éppenígylétében” megragadni, s ezzel az adott szakasz forradalmi stratégiájának elméleti megalapozását megadni. A gazdaság és a politika ezért Marxnál eleve a rendszeres kifejtés és a konjunkturális ábrázolás kettősségében fogalmazódik meg. Az előbbinek van egy elméleti-módszertani elsőbbsége, az utóbbinak pedig egy gyakorlati primátusa. Vagyis forradalmi helyzetben minden hosszabb távú elméleti rendszerezést félre kell tenni a politikaelemzés végett, de a konszolidáció időszakában a legfontosabb feladat a gazdaságelmélet kibontása, hiszen adekvát forradalomelmélet is csak ezen a bázison alakítható ki. A politika „kritikája” programjának realizálását a Német ideológia kezdte meg, ami ezért a második szakasz döntő munkája Marx politikaelméletének fejlődésében. A Német ideológia fő kérdése 57
