Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Ágh Attila: Marx a politika teoretikusa

tömegbázisa állandóan szűkült 1969-ig, DKP néven történő újraalakulásáig.

Közben az SPD a bad-godesbergi programjában néppártként, össznemzeti érdekképviseleti szervezetként egyre nagyobb befolyásra tett szert a választók körében. Részt vett a CDtf—CSU-val a „nagykoalícióban”, majd 1969 óta az FDP-vel „kis- koalíciós” vezető pártként irányítja az NSZK-t. A KPD-től 1945-ben elhatárolódva, reformista múlttal és jelennel, össznemzeti néppártként számolta fel a tekintélyűralmi demokráciából a tekintélyuralmat és a polgári keretek között „demokratikus szocializmusnak” nevezett mechanizmussal őrizte a „jóléti állam” attribútumait.

A KPD 150 000 tagja lett a fasizmus áldozata. A népi demokratikus, majd az NDK-ban a szocialista forradalom idején, a határok lezárásáig 1961-ig, a kipróbált kommunisták munkáját a Német Szocialista Egységpártban kamatoztatták. Az NSZK-ban a gyorsan felfutó gazdaság átmenetileg anyagi biztonságot teremtett a német munkások jelentős részének. Az állammonopolista kapitalizmus kodifikálta a teljes foglalkoztatottságot és intenzív szociálpolitikai gyakorlatot honosított meg. Az SPD

által vázolt „demokratikus szocializmus” ennek a gyakorlatnak felelt meg. A német munkásosztály különböző rétegei jórészt a politikai tudatnak ezeket a formáit és tartalmi jegyeit vallották és vallják magukénak, és csak igen lassan nyílik az ajtó a történelmi hátránnyal induló és hátrányban lévő KPD—DKP számára.

Hogy miért? Erre a választ az egykori szövetségi kancellár, W. Brandt, az SPD elnöke próbálta megadni egy bonni sajtókonferencián, amelyet a szovjet—nyugatnémet szerződés aláírása után tartottak:

„Természetesen semmi kétséget sem hagyok afelől, hogy én, mint az SPD elnöke, erős kommunista pártot óhajtanék, pontosan ellenkezőleg . . .

A kionmátnynak neim áll módjában egy alkotmányjogi ítéletet semmisnek nyilvánítani.” (Bulletin der Bundesregierung. Bonn. Nr. 109. 1970. augusztus 17. 1105. p.)

A DKP befolyásának növekedése persze a jövőben sem csak a szociáldemokraták állásfoglalásán, politikai gyakorlatán múlik.

(Folytatjuk)

Illényi Domonkos

Marx, a politika teoretikusa

A JAKOBINUS MARX ÉS JAKOBINIZMUSÁNAK ÖNKRITIKÁJA

Manapság mind gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy volt-e Marxnak saját politikaelmélete vagy csak érintőlegesen, egy-egy konkrét történelmi helyzet elemzése kapcsán foglalkozott a politika elméletével...

A marxista társadalomelmélet hagyományos válasza a politikaelméleti kihívásra Engels öregkori leveleinek felidézése a felépítmény viszonylagos önállóságáról és aktivitásáról, vagy a válaszok másik szintjén a politika „elsőbbségének” lenini elvére való hivatkozás.

A válaszok a mai valósággal kerülnek szembesítésre, mégis van egy olyan formájuk, amely egyfajta „mennyiségi” vagy elmélettörténeti kiterjesztést jelez. A kapitalista állam „alapvonásainak” kutatása végett többen visszafordulnak ahhoz, ahogyan a fiatal Marx vizsgálta a polgári társadalmat és a politikai államot, s ebből vezetik le Marx főbb megállapításait a szabadversenyes kapitalizmus állama, a liberális állam lényegéről. És eközben nemcsak a liberális állam jogosulatlan kiterjesztése történik meg a kapitalizmus egész történetére, ami lehetetlenné teszi a mai kapitalista állam értelmezését, hanem egyúttal a fiatal Marx koncepcióját is kiterjesztik egész életművére, ami megakadályozza magának Marxnak az adekvát értelmezését.

A marxi életműben éppenséggel a változás, a belső dinamika az érdekes. Nem arról van pusztán szó, hogy Marx fejlődik, azaz egyre jobban megismeri az adott valóságot, hanem sokkal inkább arról, hogy Marx életében maga a kapitalista termelési mód politikai élete fejlődött viharos gyorsasággal, s ezt a változó valóságot követik Marx változó elméletei, s egy-egy új szakaszban a valóság „önkritikáját” követi Marx önkritikája. A marxi életmű e vonatkozásban is csak úgy aktualizálható, ha nem az elvontan tekintett marxi örökség közvetlen alkalmazására teszünk kísérletet — ahogy ez általában szokás —, hanem továbbfuttatjuk azt a dinamikát, amit az életmű — belső természete szerint — magában rejt.

A marxi életművet politikaelmélete vonatkozásában az szakaszolja, hogy milyen forradalmi perspektívát látott felmerülni egy-egy időszakban, s ennek a forradalmi perspektívának az elmúlásával egész beállítódása alapvetően megváltozik, hiszen lényege szerint egy, a világ megváltoztatására irányuló életműről van szó. A legegyértelműbben az 1848-as forradalmi periódus elmúltával fogalmazódik meg nála saját koncepcióváltása a forradalom perspektívájának bealkonyulása nyomán, aminek kapcsán megfogalmazta híres megállapítását arról, hogy a kapitalizmus még csak a „kezdet végét” és nem a „vég kezdetét” éli. Ilyen felismerések korszakolják az egész marxi életművet, amelyet határozott és radikális önkritika követ, s ennek révén az egész „állam- és forradalomelmélet”

56