Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Fontos Sándor festményei és Kalmár Márton szobrai a Hatvani Galériában
nek János, Lengyel László, Mazsaroff Miklós, Nagy Gábor, S. Vasas Edit szigorúsága. Egységes, elegáns, kiegyensúlyozott volt a tárlat, világosabbá váltak ugyanakkor, a széles ská- lájúság révén, az erővonalak. S ha nem írom le a teljes szót, elfogultan csak azért, mert e sorok írójának, egri lévén, hiányzottak a (valaha volt) helybéliek. Blaskó János, Seress János, Katona Zoltán, Sarkadi Péter, Dohnál Tibor, Kengyel Zoltán, Dargay Lajos, Kishonthy Jenő ... stb. A szűk mezőny folytán nem könnyű a jeles csapatból bárkit is kiemelni. Klasszikus hangulatiságával volt megkapó Ivá- nyi Ödön két balatoni motívuma, Reggel I., II.-je, illetve a Tavasz; Lóránt János négy szigorú, komoly tájképe (Tisza I., II., Hegyek között, Alföld), Nagy Ernő négy lírai „színfuttatása” a poroszlói ártérről. A gondolatot hangsúlyozók közül kivált Orosz János három emlékezetessé váló „tiltakozása” Föld, Levegő és Víz címmel, akárcsak Lacza Márta gro- teszkjei (Heverő, Madár, Délelőtt). S talán ide sorolható a mindig a lét és nemlét, az örökkévalóság és az elmúlás nagy kérdéseivel küszködő Földi Péter képei is (Vízparton I., II.). A technikai újítás tűnt a legizgalmasabbnak Mészáros1 Géza különleges megoldású lapjainál (Egy szabad óra, Kaukázusi kút), a formai útkeresés Herczeg Istvánnál (Tükröződések II., III.). Persze esetlegesek, egymásba hajlók és főleg nem nivellálók a felosztások. Nehéz lenne besorolni bárhová is például Orvos András Rózsák, Sziromlevél és Vegetáció munkáját, avlagy Dienes Gábor árnyékait (Árnyékok I., II.). De hisz nem is a kategorizálás a fontos. Sokkal inkább az, hogy igazolódott e (nehéz?, könnyű? avítt?, modem?) műfajban milyen sok mindenről lehet, s milyen szemet gyönyörködtetően, szívhez szólóan beszélni. Éppen ezért fájlalható, hogy az MSZMP megyei oktatási központjának méltóképp berendezett kiállítási termeiben mindössze két hétig tartott nyitva e tárlat, mely pedig tanúságtevően sorakoztatta föl az ország legjelesebb akvaréllistáit. Németi Zsuzsa Fontos Sándor festményei és Kalmár Márton szobrai a Hatvani Galériában Két lényeges szempontból rendkívül rokonszenves Fontos Sándor munkássága. Egyrészt azért, mert nincs rossz szava senkiről, belülről sem, minden festői minőséget és elgondolást tisztel, csak az érték mozgatja képzeletét, törekvéseit. A másik az, hogy tevékenységével festészetté emelt egy idáig fehér foltnak számító környéket a hazai tájból: Ullést. Emberi léptékű a küldetése' — nem törekszik nagy óbbra annál a magaslatnál, melyre tehetsége predesztinálja, de festői gyakorlata ebben az állandóságban nem tűri az alacsonyabb mércét sem —, értékeinek optimumát testesíti műveiben. Kalmár Márton következetessége kimagasló, abban kérlelhetetlen, hogy egy-egy szobrász! lehetőséget körüljár a formák szobrot ígérő változataival. Mérlegel és töpreng. Keresd, kutatja a sok ígéret közül a legjobb variációt. Szeged környékének varázsát Juhász Gyula érezte meg azzal a szelídséggel, mély Fontos Sándor lelkületűnek is sajátja: „Kis sömlyék szélein tehenek legeknek, Fakó sárgák a lompos alkonyaiban, A szürke fűzfák egyre komorabban Guggolnak a bús víz holt ága mellett.” A költő verssorait Fontost Sándor festményei folytatják méltó békével és kedvességgel, mert a kedvesség egyik fő erénye. 1920-ban született Szegeden, Vinkler László növendékeként itt végzett a Tanáriképző Főiskoláin. Tanított és festett az üllési tanyán — festővé lett Móra Ferenc szellemi utóda. Önálló kiállítással jelentkezett Szeged, Budapest, Kecskemét, Hódmezővásárhely múzeumaiban, galériáiban, — művei szerepeltek Jugoszláviában, Lengyelországban, Szovjetunióban és az NDK-ban. Többször kitüntették a Szegedi Nyári Tárlaton. De sokszor hangzik el: jó ember kerestetik, jó ember és jó festő. Fontos Sándorban ez a két törvény egymással ötvöződik. Ahogy szüretkor az öregek gonddal szedik össze a hátrahagyott szőlőszemeket, ugyanúgy gyűjti, fokozza festménnyé Fontos Sándor a legapróbbnak tűnő tájrészleteket, egy vidék meghittségét bogáncsokban, virágzó barackfákban. Ez a barackos nem elvont táj — az Ö kertje — volt idő, mikor az őszibarackfák terméséből élt. Vallomása szerint képein az „ég— föld egységet” keresi a fények játékával, s olyan természetes közvetlenséggel fogalmazza meg ars poeticáját, mely egyszerre emberi és festői tartozéka: „Szeretem az okkersárga homokos tájakat. A fák gallyszövedékét, a gyümölcsösöket, a víz- parti nádasokat, fűzeseket. Az e tájon dolgozó parasztembereket. Ezek a dolgok nőttek a szívemhez a tanyán eltöltött 23 év alatt.” Mestere, Vinkler László is hasonlóképpen jellemezte — egyrészt 3
