Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Kiss Gyula: A "Jogi iskolá"-n, Egerben

ják, ami, így nézvést, paradoxnak tűnik, egyébként igazolásként is: a hajdani jogakadémia hallgatói gyérülő soraiból húzódik még egy, az idősebb nemzedék nosztalgikus hulláma.

*

A két világháború között Magyarországon jogi tanulmányokat a budapesti „Kir. Magy. Pázmány Péter”, a debreceni „M. Kir. Tisza István”, a pécsi „M. Kir. Erzsébet”, a szegedi „M. Kir, Horthy Miklós”, majd Erdély egy részének visszacsatolása után a kolozsvári „M. Kir. Ferenc József” (!) Tudományegyetem jog- és államtudományi karain lehetett folytatni.

Az egyetemeken kívül volt még három jogakadémia is, Egerben, Kecskeméten és Miskolcon. Itt nyolc, illetve a katonai szolgálatra besorozott hét szemeszteri jog- és államtudományi tantárgyak lehallgatása, s három alapvizsga sikeres letétele után végbizonyítványt, abszolutóriumot szerzett a beiratkozott joghallgató. A végbizonyítvány azonban semmilyen állás, hivatali munkakör elnyerésére sem jogosított. A joginál három, az állam- tudományinál két szigorlatot kellett még az ország bármelyik egyeteme jog- és államtudományi karán letenni ahhoz, hogy az egyetem rektora, s a négy kar dékánja ünnepélyes külsőségek között doktorrá fogadja.

Hogy az egyetemeken túl szükség volt-e valóban, tehát volt-e társadalmi igény a három jogakadémiára — nem tudom. Hármójuk közül a legősibb az Egri Érseki Jogakadémia volt, a már említett 1740-es alapítási évével. Miskolcra az eperjesi jogakadémia „menekült” 1919-ben, s kapta a „Tiszai Evangélikus Egyházkerület Jogakadémiája” elnevezést. A kecskeméti „Egyetemes Református Jogakadémiá”-t 1830-ban alapították, talán az ekkor már javában virágzó egri „pápista” akadémia ellenintézményeként. Mivelhogy honunkban az erőpróba gyakorta vallási-hatalmi alapokon nyugodott, méretett. Sőt magyarságtudatból is jobb kötésűnek Vélte magát a kálvinista, magyarabb magyarnak a pápistánál.

Jogásznemzet vagyunk? Jogász nemzet vagyunk! — mondogattuk évszázadokon át melldöngető s ironikusan elmarasztaló hangsúllyal. Fölváltva, s ki-ki kedve szerint. Motiváció is nem egy forgott közkézen magyarázatként. Az értelmiségi pályákon dolgozók képesítési arányában bizonyára túlzottan magas volt a jogvégzettek száma. Nemzeti átokként szerettünk perlekedni, ehhez pedig jogászra volt szükség. Az elúszott vagyonok, földbirtokok kárvallottjainak tömegesen ez a pálya nyújtott menedéket. S aztán összeomlott ez a világ.

Egerben 1949-ben szűnt meg a jogakadémia, helyét a pedagógiai főiskola vette át. A szó szoros értelmében is. Az akkori helyzetértékelés szerint, kétségtelenül indokolt volt az akadémia fölszámolása. De. Tempora mutantur: előttem fekszik egy, a Magyar Jogász Szövetség és az ELTE szociológiai tanszékének közös fölméréséről készült anyag sommázatia. Nem titok, a lapok is közölték 1976 decemberében. Ebből egy idézet: „A jogászképzés mai üteme mellett, 1990-ben csak mintegy 70 százalékát tudnánk betölteni azoknak az állásoknak, melyekhez feltétlenül szükséges a jogi végzettség... Az államigazgatás tanácsi munka- területén már ma is 40 százalékkal több jogászra lenne szükség...” (!).

E jogászínséget enyhítendő, hívták életre később a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen a jogi tanszéket. Ha annak idején „beállamosítják”, azaz meghagyják az egri vagy miskolci jogakadémia valamelyikét, nem kerülünk korábbi „jogásznemzet” voltunk fonákjára? Bizonyára nem. Tájegységünkön legalábbis. (Nem kizárt viszont, hogy azoknak is van „némi” igazuk, akik váltig állítják: nem a jogászlétszám az alacsony, hanem túl sok a „kiskapu”, a jogi kitérő, jogszabálydzsungel, melyekben nem ritka az ellentmondás, a pontatlan fogalmazásból eredő félremagyarázási lehetőség. Ezek megszüntetésével a jelenlegi jogászlétszám elégséges lenne ...)

*

A jogi iskola a Foglárban 10—20 hallgatóval, két jogtanárral indult. A tanulmányi idő mindössze két esztendő volt.

A harmincas évek második felében a jogakadémia a Líceum második emeletén székelt. Habozás nélkül kalauzolom végig ma is az olvasót a folyosókon, bemutatva termeit. A tanárképző főiskola réztáblán „Irodalomtörténeti Tanszék” felírást viselő szobája a quaestor, a mindig szolgálat- kész Sz. úr birodalma volt. Nyomban intézte a joghallgató „úr” különböző kérelmeit, ő nyomta kezünkbe a pénzbefizetési utalványt, melynek segítségével az Egyházmegyei Takarékpénztárban leróhattuk a félévi százpengős tandíjat. Meg a beiratkozási, meg a vizsgadíjat... A quaeresturá- ból éppúgy, mint a folyosóról is, nyílt az ajtó a „profok’ ’szobájába. Ez most a „Magyar Nyelvészeti Tanszék”. A quaestura másik szobaszomszédja a IV. évfolyam előadóterme volt, a legkevésbé látogatott, mivel az itt leadott tananyagból már nem kellett alapvizsgát tenni. Ma Irodalomtörténeti Könyvtár.

A kongó-visszhangzó, tág folyosót most oda- hirtelenített térmetsző falak szabdalják föl. A rajz tanszék előadótermeiben az akadémiai III., majd I. évfolyam hallgatói tanyáztak. Innen már a mindig zajosan jó kedvű kereskedelmistáké volt a folyosó és a termek. A jogakadémia II. évfolyamát, nem tudni, mi okból, az I. emeleten helyezték el, egy sötét zugolyból nyíló teremben. Ma a főiskola lélektani laboratóriuma.

Amikor az egyházi birtokok létjogosultságát vitatták, az ügy védelmezői egyik fő érve volt: igen ám, de mennyit költ az egyház az iskolák fenntartására például... Nem tudom, mennyit költött, nyilván nem keveset. De az akadémia, mint felsőoktatási intézmény fenntartási költségeihez egyáltalán nem csekély mértékben járultak hozzá a „tudományéhes” hallgatók, azaz szüleik sem. Leckekönyvemből másolom ki egy papírra, mibe került négyesztendős jogakadémiai tanulmányom. Ezt sem pontosan, mivel az érvényesítési, vizsga30