Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Kiss Gyula: A "Jogi iskolá"-n, Egerben

díjakat, azok összegeit az index nem tartalmazza. De amit tartalmaz: a négyévi beiratkozás 465,60, a nyolc szemeszter 800 pengő befizetését őrzi! És a számtalan, indexben nem rögzített költség. A bejárásihoz a vasiúti bérlet, s a jó ég tudja, mi minden. A legszerényebben számítva, 1500 pengőt vehetünk a négy évre, ami akkor iszonyatosan nagy összeg volt. Szülőföldemen egy-egy kis lakóház, nagyobbacska portával, közepén az elmaradhatatlan eperfával, akkortájt 4500 pengőért cserélt gazdát ... A numerus claususnak, láthatjuk, nemcsak vallási-faji, világnézeti, de anyagi mozgatórugói is voltak.

Ez, ennyi volt tehát az ár, hogy a tekintélyes professzorok „úr”-nak szólítottak bennünket, hogy ha kedvünk tartotta — élve a fene nagy szabadsággal — előadáshallgatás helyett elmehettünk a Kéményseprőbe biliárdozni, bánatosan szép őszi vagy verőfényes tavaszi délelőttön az Érsek-kert kevésbé forgalmas padjára egy kis kártya-, azaz zsugapartira.

Akkortájt a frissen érettségizett ifjak zömének nemigen volt egyéb maroallbot a tarsolyában, mint a tudat, mint hogy most már „kijár” a „tekintetes” cím. Pusztán érettségi bizonyítvánnyal a zsebben nem sokra ment az ifjú ember. Az egyetemre jutás „sok szempontú” nehézségei éppúgy megvoltak, mint ma. Legdominánsabban a pénz szólt bele a továbbtanulásba. Azt ennen fülemmel hallottam egy gazdag apától: ő — pénzzel — a szürke lovat is leérettségizteti. Majdnem így volt.

Ennek a bizonyos továbbtanulásnak a lehetősége Eger közelsége folytán nemcsak a város s a megye, de Jász-Nagykun-Szolnok és Borsod fiai számára is „adott volt” — ahogy ma mondanók. Papnevelde, tanítóképző, pár évi díjtalan községházi gyakornokoskodás után jegyzőtanfolyam. S természetesen a jogakadémia, ahol is rendkívüli könnyebbséget jelentett, hogy szemben az egyéb tanintézményekkel, az előadások kötelező látogatásától eleve föl volt mentve a „hallgató”. Ténylegesen aztán a beiratkozottak zöme nem is hallgatott. Belőlük állt össze a „mezei jogászok” tisztes tábora, kik — meglehetősen eredeti módon — nevükben hordták tanulmányvégzésük formajellegét. Volt mezei jogász, áki csak beiratkozni, s vizsgázni jött be. Akadt, aki „privát diligenciából” s hogy fizimiskája ismerős legyen a professzornál az alapvizsgán, egyszer-kétszer benézett, s félévkor kollokvált, legalábbis kísérletet tett rá. E berándulások nem sokkal voltak többek amolyan pofavizitnél.

A mezéi jogászok zöme azonban — akkortájt legalábbis — az abszolutórium megszerzése előtt elhullott, pénz, szorgalom, kitartás hiányában. Akinek a postánál, vasútnál vagy egyebütt sikerült egy tűrhető „nyugdíjas” állást kifognia, az könnyűszerrel mondott le a jogi stúdiumokról, önmaga előtt is indokot találva rá: a munkahelyén kell most már a szakvizsgákat letennie.

Tíz-húszan üldögéltünk a teremben, az előadóra figyelve. Akadt, ki a pad alatt olvasgatott, előszeretettel az akkor zöld színű papírra nyomtatott sportújságot, ami aztán kézről kézre vándorolt. A helyben lakók s mezei jogászok kategóriái között helyezkedett el a vidékről naponként bejárók nem kis csapata. Magam is ezek közé tartoztam. Főiskolai polgári mivoltunkat azzal tettük fölismerhetővé, hogy az Emericana Diákszövetség zöld színű egyensapkájában néha végiglejtettünk a Széchenyi utcán, s naponként a Deák Ferenc utcán vagy az Érsek-kerten át kétszer megtettük az utat a vasútállomás és a Líceum között. A reggeli vonattal érkezve — összepótolva a pénzt — vettünk egy napilapot, s azzal indultunk útnak, illendően meggusztálva az „Angolkisasszonyok” iskoláiba igyekvő leányokat. Az Emericanának különben két „korporációja” volt, az Agria és az Eszterházyana, az előbbi a helyben, az utóbbi a vidéken lakók számára, s a tányérsapka peremére vont szalag színének különbözőségéből lehetett fölismerni a korporációhoz való tartozást. Egyébként a sapkaviselés „jogán” túl — itthon a tájékozatlanok „jogászsapkának” nevezték — any- nyi gyakorlati előnye volt a tagsági viszonynak, hogy a bejárók — talán ötven fillérért — délben egy jó forró húslevest kaptak, velőscsonttal.

Az utcai köszöntés általában tisztelegve történt, ahogy sildes sapkánál az ma is szokás. Kivételt képeztek azonban az akadémiai tanárok s a káptalan tagjai. Soha még a hűbéresi magatartásnak ilyen megnyilvánulását! Őket ugyanis az alábbi tiszteletadási forma illette meg: a leemelt fejfedőt a szív táján a mellre kellett fektetni, s el- rebegni a két üdvözlő szót: „Alázatos tiszteletem!” Mily lakájszellem hozhatta forgalomba ezt a megalázó köszöntési módot, melynek mérgét az sem felejtette, hogy Kriston Endre püspök például ki- tüntetően mély kalapleemeléssel, s hangos „Jó napot kívánok”-kal fogadta a tisztelgést. No, ezt látva, egri mozgásaimban beszüntettem az egyen- sapkát, s egy jól idomított zöld kalapban szorgoskodtam ki éveimet. („Tökre zöldet” — gúnyolták a zöld színű kalapok viselőit.) A „jogászsapkában” aztán itthon, Kövesden „peckesked- tem” — itt már veszélytelenül.

Nagyon nem szerettem a katonásdit, már kezdeti, a levente formájában sem. Az akadémiának volt egy lövészszázada, s otthon állt a leventébe járás kötelme. Szabadon választhattam, melyikben gyarapíthatom elméleti és gyakorlati hadászati tudományomat a hét egy-egy félnapján. Mondjam? A lövészeknél arra hivatkoztam, hogy otthon járok leventébe. És ... vice versa. Elég sokáig elhúztam e csúnya, kettős játszmával, míg lebuktam. A lövészszázad s a leventeegyesület egyaránt papírra rótt igazolást kért tőlem, hogy „amott” járok foglalkozásra ...

A kortársak között ismeretes még, az egyetemek ifjúsági s bajtársi intézményeiben hogyan „ébresztették” a fiatalokat a szélsőségesen jobboldali politikai nézetek vallására. Nekünk egyetlen nyilas érzelmű évfolyamtársunk volt. De ő is oly naivul volt az, hogy inkább csak: mosolyt keltett áltüzével. Ósdin konzervatív szemlélet bő- viben akadt a másfél méter vastag falak között, szélsőjobboldali azonban — ismétlem — nem. Legalábbis ama három év alatt, amíg látogatója voltam az akadémiának, 1936 őszétől. Voltak vi31