Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: Útban a teljesség felé

telű stilizáltsággal jelennek meg. E személyesség hatására a leképezett jelenségek módosítják, esetleg el is vesztik eredeti jelentésüket, s intellektuális tartalmak — emberi minőségek — jelképévé nemesednek: — a művész kedélyhullámzásait,belső küzdelmét, erkölcsi-társadalmi nézeteit teszik vizuálisan megfoghatóvá.

A hetvenes évek második felében Vecsési érzelmi világa lehiggad, kiegyenlítődik, a tájképeken kimunkált dinamikus festőiség azonban meghatározó jellegzetességge marad. Voltaképpen nem győzött, de nem is vesztett az önmagával folytatott harcban, hanem kompromisszumot kötött — ám ebben a kompromisszumban szikrája sincs a tisztességtelenségnek. Mert miről is van szó? Egyfelől — az idők szavát megértve — festőnk feladta az „ideális falu” tarthatatlannak bizonyult mítoszát, másfelől azonban nem mondott le azokról az értékekről, melyeket megmenthetőnek, sőt tovább- örÖkíthetőnék vél. Elsősorban a régi falusi közösség emberségéről. E külsőségekhez nem köthető erkölcsi minőségek vizuális láttatásához eredeti ötlettel kidolgozta a „házportré”, illetve a „portré célzatú csendélet-ábrázolás” műfaját, ahol is a patinás falusi és kisvárosi portók vonzó szépségű külsőségeinek és beszédes ablakszemeinek megfestése ürügyén lényegében a falak mögött élő ember sorsáról, lelkiségéről, örömeiről és gondjairól szól. Izig-vérig humánus jellemképek ezek a látszólag tárgyilagos, a látvány minden rétegét megragadó és kifinomult mesterségbeli tudással visszatükröző ábrák (Gyermekkoromról, Emlék egy pitvarról, Hajtott ház, 1980; Csöndesség, Húsvéti ablak, Várakozó kapu, 1981; Tornácról, 1982 stb.), mert kiérezzük belőlük nemcsak a valóság hitelét, hanem a festőnek a „modellek” iránt érzett szere- tetét és szolidaritását is. Ilyen „örökség” birtokában már minden nosztalgia nélkül képes szemlélni a régi tanyák és faluvégek pusztulását, sőt — mint a több alkalommal látott, de ezúttal érthetetlenül mellőzött Múló világ-ciklus tanúsítja — afféle Bolond Istök-i indulattal még maga is segít szétrombolni a régi életformát szimbolizáló építményéket.

A legfrissebb termés nagyjában-egészében az utóbbi esztendők törekvéseit folytatja, de a merészség s a nagyabb hatósugarú fantázia megtartásával. Vecsési ezekben a képekben is a valóság közösségi újraéneklőjeként jelenik meg előttünk, de világérzékelésének itt már nem az epikai, hanem a lírai oldalán van a hangsúly. A formák pontosan körvonalazott külső látványa helyett egyre inkább a rejtett összefüggések feltárásának vágya, a befelé szemlélődés izgalma fűti, s valós élményeinek lélki emlékképei kapcsán egyre inkább a kolorit kifejezőerejének, a felvillanó fényék és dinamikus színritmusok szimbolikus jelbeszédének adja át a vezérszólamot. Már nem látványokat, hanem életérzést rögzít ez a piktúra, azokról a magatartásformákról számol be, melyekben a művész megkísérli a lépéstartást a szüntelenül ala18