Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: Útban a teljesség felé

lya képét megrajzolva, voltaképpen az egész magyar társadalom fejlődéséről ad hírt, ezen belül is főként azokról a változásokról, melyek a vidék, a falu külső és belső életében bekövetkeztek.

Első korszakában, amely hozzávetőlegesen a hatvanas évek derekáig tartott, a történelemidézés szinte kizárólag portrékban, alakos kompozíciókban és sajátos levegőjű falusi, kisvárosi enteriőrökben öltött formát. Visszaemlékezések voltak ezek a képek a felnevelő környezetre, amelynek nemcsak segítőkész embereit és tárgyi-természeti szépségekben bővelkedő színtereit érezte magához közelinek a művész, hanem erkölcsi atmoszféráját is. Az „otthoni világ” rendezett életformájában, természetes emberségében olyan etikai bázist vélt felfedezni, amelyre — úgy gondolta —, a tágabb közösség is biztonsággal építkezhet. Ebben a gyermekkori környezetben ugyanis minden azonos volt

önmagával, nemcsak az arcok és a gesztusok, hanem a külsőségek, a házak, pitvarok is tükrözték gazdájuk arcát, jellemét; családias érzéseket hordoztak a színék és a formák, költészet, esztétikum lapult a szerény-szegény díszítések, szellemiség a naiv ízléssel összeállított szobabelsők, a tornácokra, ablakpárkányokra telepített cserépsorok mögött. A nincsteienség drámája derűvé szelídült ebben a familliáris légkörben; az egymásra utaltság tudata letompította a fájdalmak élét; a mindennapi természetközelség, a táj szüntelen tapasztalt sok- arcúsága megvigasztalt a vereségekért. Kibontakozásának különös érdekessége, hogy ezek a „földhözragadt” tartalmak formailag ugyanakkor nagyon is újszerű, sőt modem köntösben kerültek előadásra: a síkban tartott, enyhén kubizáló kompozíciók, az érzékletes elrajzolások és a választékos színek egy olyan ábrázolási módszer kimunkálását ígérték, melyben a népművészet leegyszerűsítő tendenciái ötvöződnek a posztimpresszionizmus konstruáló hagyományaival. Érdekesek és értékesek, bár mai szemmel nézve kissé zsánerszerű- ek Vecsósinek ezek a Modigliani festményekre emlékeztető vásznai; komoly, kissé fanyar lírájuk, szemlélődő csöndességük a pontos megfigyelés, a látottakon érzett megindultság és a szigorú önvizsgálat egyidejűségének következménye (íresik József, Kajári Gyula, 1961; Férfiportré, 1963; Szur- csik János, Nagyszemű, Csíkos ruhás kislány, 1965; Munkásfiú, 1966; Pipás Lakner, Nagyanyám emlékére, 1967 stb.).

A hatvanas évek végén a paraszti életformaváltás felgyorsulása, befejeződése, illetve a nyomában támadt szellemi-lelki átrétegeződés Vecsé- sit is arra késztette, hogy újragondolja alapélményeihez való viszonyát. A revízió nyomán rá kellett jönnie, hogy amit ő idillinék látott, az a szó eredeti értelmében sosem volt idilli, hisz még a felhőtlen pillanatokat is beárnyékolták a szociális igazságtalanságok, szétzilálták a nincsteienség drámái. A festő nem kis tusakodás után ráébredt, hogy önmaga (és közönsége) ellen vét, ha nem számol le korábbi elfogultságaival, s továbbra is olyasmit propagál, amit meghaladott az idő. Az átállás egy tárgyilagosabb, távolságtartóbb pozícióba, természetesen nem megy egyik napról a másikra, s különösen nem Vecsésinél, akinél a kép- alakító szándék mindig érzelmi fogantatásé. Nem véletlen, hogy a hetvenes évék első harmadában Vecsési festményeinek zömét a lélek belső zaklatottságát híven tolmácsoló expresszív tájképek teszik ki, amelyek a stabilitáskeresés mellett azokról a szorongásokról is beszámolnak, melyeket a régi, tisztes formák bomlása, illetve a nem mindig helyes irányú kibontakozás láttán érez. Jóllehet, ez a pályaszakasz a hatvani kiállításon alig néhány, s nem is a legszerencsésebb alkotásokkal van képviselve, a bemutatott képek (Ülő asszony, 1973; Búcsú apámtól, 1974; önarckép, 1977) is dokumentálják, hogy a rajzos modort ettől kezdve egy nagy indulatokat görgető, olykor egyenesen drámai töltésű kolorisztikus stílus váltja fel Vecsési palettáján, amelynek sodrában a valóságból vett motívumok öntörvényű átírásban, az ábrázolás tárgyi rétegeit gondolativá transzponáló, szubjektív hi17