Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: Útban a teljesség felé

Tágaibb értelemben a tájképekhez sorolhatók a régi falusi házakról és utcasarokról festett munkái is. A reális ábrázolásukkal nemcsak hű képet ad a lassan eltűnő épületekről, hanem színhangulatukkal, pietással festett részletformáikkal kifejezi hozzájük fűződő érzelmeit, és egyben érezteti a benne élő nemzedékek érzelmi kapcsolatát. Hasonlóképpen gyermek- és ifjúkori emlékeit idézi fel életképein és szobabelsőin. Az egymásba nyíló helyiségek tér és színritmusával, valamint a berendezési tárgyak hangulatával idézi fel a múltat. Kiváló komponáló készségéről és érzelmi mélységéről tanúskodik a hasonló szellemben komponált Magányos szülők című festménye.

Vecsési Sándor művészetének ez a vázlatos ismertetése némi bepillantást nyújt mind témakörét, mind kifejezési módját illetően, szerteágazó, mély humanizmussal áthatott művészetéről.

Újvári Béla

Útban a teljesség felé

Ritkán esnek össze olyannyira egy alkotóművész és egy kulturális műhely törekvései, mint most Vecsési Sándor és a Hatvani Galéria esetében. Az idén tíz éves fennállását ünneplő intézmény, amely a korszerű realizmus támogatását tűzte ki céljául, egyéni kiállítás tükrében talán ezúttal nyújtja először maradéktalanul azt az esztétikai minőséget, ami mellett elkötelezte magát. Vecsési Sándor pik- túrája ugyanis — legalábbis ami a művek összhatását illeti —, lényegében megfelel a marxista esztétika realizmus kritériumainak: ez a festő művészetét kora problémáiban gyökerezteti, és alkotásaiban ezeket a kor problémákat konkrét sorskérdésként tudatosítja.

Vecsési korára nézve a mai magyar művészet gerincét képező középgeneráció tagja: — annak a nemzedéknek a sodrában indult és „futott be”, melyet a felszabadulást követő idők lelkes atmoszférája dobott a felszínre. 1930-ban született Nyergesújfalun szegény, agrárproletár családból, s mielőtt a főiskolára került volna, az itteni Eternit Műveknél dolgozott, mint villanyszerelő. Festői tanulmányait — Főnyi Géza és Bemáth Aurél növendékeként — 1949—1954 között végezte. Azóta kiállító művész, gyűjteményes tárlata 1964-ben az Ernst Múzeumban, 1974-ben a Műcsarnokban, 1977- ben Moszkvában volt. Munkáit bemutatták a Velencei Biennálén, a Párizsi Ifjúsági Biennálén, továbbá számos kelet- és nyugat-európai országban. Több kiállítási és pályázati élismerés mellett 1958- ban Derkovits-öszt öndíj at, 1965-ben Munkácsy-dí- jat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott; 1967- ben elnyerte a Tomyai-plakettet, 1973-ban a szocialista országok szófiai festészeti triennáléjának nemzeti díját.

Művészetét elmélyülő komolyság, igazi gyötrődés, s minden emberi dolog értő, azonosulni kész vállalása jellemzi. Sosem a divatos formák eredetinek tetsző reprodukálására törekszik, hanem valós élményeinek a megképesítéSére, az erkölcsi felfogása által rokonszenvesnek ítélt jelenségek és látványok művészi rögzítésére. Közismerten „önéletrajzi festő”, azaz minden munkája, legyen az tájkép, falusi részlet Vagy emberábrázolás, lényegében rejtett önarckép, afféle vizuális „curriculum vitae”. Képeinek eseménytörténete mindazonáltal jóval több az egyszerű magánemberi vonatkozások felsorakoztatásánál: belőlük nemcsak a saját, de egész nemzedékének az önéletrajza is kiolvasható. Azoké a népi tehetségeké, akiket a „fényes szellők” eszméltető légköre indított útnak, s akik új, eleddig ismeretlen mélységekből, a kétkezi emberek világából hoztak üzenetet. Mivel tudjuk, hogy ennek a generációnak a felemelkedése egy kissé az egész ország sorsát példázza, logikus a feltevés, hogy Vecsési a maga és nemzedéke pá16