Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Négyszög

Még mindig dagad benne ez a különös, érzelmes hullám. Nézi két szomorú szemét, csakugyan szép. Kislány korában is ez volt a legfőbb ékessége.

De mintha kést vágtak volna belé, hirtelen egy mozdulattal mindent lesöpör magáról. Üjra kemény.

— Nem is tudtam, hogy a paradicsomkertben is akadnak balhék. Csak kibírod, nővérkém. Mit csináljak? Sajnáljalak?

Az arcán finom árnyék suhan át, s aztán felderül, mint eső után, ha áttör a felhőn a nap. Üjra a régi. Mindenesetre jól esik neki ez a nyers, de mégis bujkáló együttérzés.

— Fenét! Nem állna jól neked. — És szívja a cigarettát. — Tudod, ha valaki bekerül a bűvös négyszögbe, előkelő társaság, pénz, desztillált zajok, kényelem, nem örökké a húszfilléres gondok; ezt nem lehet egykönnyen elfelejteni. Titokban mindenki a jól eltervezett, kicsi négyszögére vágyik, s én egy óvatlan sakkhúzás miatt kiesek. Hát nem bosszantó?

Aha, már érti, szóval négyszög. Nyugalmas, kis összehajtogatható elvekkel, senkit sem sértő cé- locskákkal, kis egzisztenciánk ravasz praktikáival; csupán négy vonalat kell húznom magam köré, megkülönböztető rácsot, beletenni egy megbízhatóbb négyszögbe, hisz a lényeg végül is a desztillált zaj, finomság, idill, rév, hasznosítható célok, miegymás; az a tudat, hogy felül vagyok, a négyszögben, s az a megnyugtató, mindez jár nekem, megérdemlem.

Az olajos kéz, amely előbb simogatott, egyelőre reagál:

— Piszok egy filozófia, s amellett kifizető.

Csak az ellenfélnek nincs ereje vitázni. Vagy ő mindezt úgysem értené? Soha nem ízlelte.

— Aki egyszer belekóstolt, a köveit örökre ben- nehagyja.

Már minden világos. Ideje befejezni.

— Nem inkább a mérgeit?

Edit feje hátrahanyatlik, mintha arcul vágták volna. És mégsem tudja szánni. Egy slukk után csak ő kérdez:

— A terveid?

De ő összetörtén, szétázottan csak ül, a semmibe bámul. Sokára válaszol:

— Nem tudom. Nenjek el bérelszámolónak? Megint így kezdjek? Eddig a kávét is az ágyamba hozták.

Ez bizony egyértelmű.

Hirtelen valami rettenetes keserűség fakad fel benne. Minden vonását, mozdulatát szinte elönti. Felé fordul, mint a vad, ha támadni akar.

— Azt hiszed, nem láttam? Kálmánnal nem veteted el magad, aranyos. Szép kis virtsaft! Erre spekulálsz? Felmelegítjük a régi emlékeket, mint a krumplifőzeléket, s az a bárgyú beveszi a kefét. Arról nem is szólva, hogy momentán a húgodat boldogítja. Ezt nem csináljuk, nővérkém.

Edit, mint egy sebzett tigris ugrik fel, s éles, jól ápolt körmeit a nyakába vágja. A mérges karmokat a lehető legnagyobb nyugalommal szedi le:

•— Heves vagy, nővérkém. Kicsit lassabban, megárt. Nem áll jól neked. Törékeny szépség, törékeny

elvek. Nagyon príma. Beismerted, hogy eladtad magad, a te szótáradban feláldoztad. Nos, itt a nagy lehetőség, mindent újrakezdhetsz. Becsületes életvitel, munka, szorgalom, felelősség, megbecsülés stb., stb., ezek a szétrágott fogalmak eztán illenek jól a képbe, pláne a szádba. Vagy ez már szerinted csak a gyagyások erénye? Akik egyébre nem képesek? A vidéki ebihalaké? Vagy ilyet nem ismer a négyszög? Pucolsz, drágám, sürgősen kétezernégyért kenyeret keresni! Megízleled újra, hogy milyen az. Régen csináltad, már elfelejtetted. Nem a húgod udvarlóját csapjuk le, drágám. Csak van benned még a régi, kültelki mázból valami? Vagy azt is elfelejtetted?

Az ellenfél már tudja, nincs pardon. Ez a végjátszma. Csak kés van és megsemmisülés.

— Nem tudod megbocsátani, hogy örökké föléd kerüljek? Ez bánt?

A kelevény végleg kifakadt.

— Igenis, nem tudom, mert egész életedben buta voltál, a középiskolát alig tudtad elvégezni, mégis karriert csináltál, megjátszüattad a nagyot, az előkelőt, mert pénzed volt, keresett az a dörzsölt! A kiszsebemben bármikor elhordalak, vagy a kolónián bárki, a volt barátnőid közül, igenis, ezt nem tudom lenyelni, mert nem érdemeltél semmit! De most elpusztítom az illúzióidat, annyit fogsz kapni, amennyit érsz!

Edit felkacag, hogy szinte pusztít.

— Azt hiszed, sokra mész ezzel az agresszív, kültelki öntudattal? Jól ismerik már az ilyenek méregfogát. Sőt azt is tudják, mért akarnak a másikba marni. Csakhogy a négyszögnek törvényei is vannak, nem lehet csak úgy belesétálni. Halálosan komoly törvény. A szépen hangzó brosúraelvekből könnyen kezes bárányok lesznek. De te ezt nem fogod fel, ehhez nincs eszed? Kemény fejű bivaly vagy, akinek csak azért van feje, hogy legyen mit betörni! Sose nyílt kártyákkal kell játszani, kispajtás, mikor etikánk fő törvénye az alkalmazkodni tudás. Maradj észrevétlen és jellegtelen, s közben csinálhatod a magad kis üdvözítő négyszögét. Megtanultam egyet, mást.

Hirtelen úgy érzi, most rögtön megfullad vagy menten felfordul. Ennyi termékeny aljasságot egy csomóban! S ilyen nyíltan bevallani! Ütni-vágni szeretne, pusztítani!

— Olcsó kis hazugság ez, s ha így igaz, kettőt nem érdemes lépni. Azt viszont jól elárultad, mi is ez a feladhatatlan négyszög a maga kiválasztott törvényeivel, kiváltságos lakóival. A legócskább elvtelenség! Mért az a legelső, hogy elfelejtsük, mik voltunk, honnan jöttünk, mit akartunk? Erőszakkal mért akarsz hulla lenni? Felelj, a kilúgozott kültelki szagod érdeklődik!

Edit minden gesztusa mégis elutasítás. És nincs felelet.

— A kezes bárányok még marni is tudnak, élesek a fogaik. A brosúrákból ennyit én is megtanultam az otromba kültelki fejemmel.

A végjátszma befejeződött.

Edit, még mindig fölényesen, az utolsó aduit dobja be:

— A kezem se piszkítom be veled, te aljas! Azt hiszed, te győztél? Ha tudni akarod, Kálmán

6