Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Négyszög

— Fáj?

Nevet, cigarettát dug a szájába:

— Dehogy! Örülök, hogy jól érzed magad szerény családi körünkben.

Edit feltolja a napszemüveget. Nem akar megsértődni.

— S ha jól érzem?

Széttárja a karját. Kell ennél nagyobb öröm?

— Persze, olvasol. Aha, ilyet is szoktál. Vagy zavarlak?

Válaszra sem méltatja. Szája sarkából sugárzik a fölényes elutasítás.

— Na és, szegény férj, koplaljon? Egy hete elzárni előle a legszebb kertecskét?

Edit visszarántja a szemüveget. Arca cseppet sem megnyugtató.

— Pukkadjon meg. forduljon fel ott, ahol van!

Ezt tódítani se kell.

Gőgös kis szája körül a harag és a méltatlankodás finom lecsapódásai.

Bólint. Micsoda nő!

Néhány fakó köhintés után megszólal:

— Nem is tudtam, hogy neked elveid is vannak. Menten összecsókollak érte a bokádtól, a térdedtől, nos, meddig óhajtod?

Edit hátraveti a fejét, a napszemüveg lerepül. Éles vonalak verődnek az arcára. Még igazán megsértődik.

— Mondd, te mindig ilyen zöld vagy?

Szippant a cigarettából, s az Edit elegáns szandálja elé finoman leüti a hamut. Mosolyog.

— Vadóc, csillagom, vadóc. Nem kifizető. Te, ugyebár, megértél, révbe jutottál. A kiválasztottak boldogsága az arcodon. Igazán örülhetek. Csak hát nem minden halandó jut a paradicsomkertbe. Van, aki örökre a kaptafánál marad a kolónián.

— Hallgass! — s a fogai közül súrlódik a szó.

— Hogyhogy? Családunk aranyigazságai! Hétszámra ezt hallom, s mégsem kaptam gyomorsüly- lyedést. Ja, persze, zöld vagyok, vadóc, megette a fene, ebből is kiköpök.

De Edit nem reagál.

Hát nem aranyos egy nő ez? Sőt mi több, még haragudni is tud. Bár ennyire már fölösleges.

— Apropó, kinek vetkőztél le ennyire? Csak nem azt a tökfejet várod? Szerény véleményem szerint a húgodat akarja boldoggá tenni.

Ez talált. Szinte szemlátomást visszanyeri egyensúlyát. Ez nő, igen, az utolsó porcikájáig.

— Óriási! Még te is észrevetted! Most már megnyugszom. Legnagyobb nyári sikerem. — Nevet, szép fogsora szinte világít.

Valóban szép ez a nő, ahogy elnyúlik itt, eléggé idegesítően ebben a nyugszékben, elegáns barnára lesülve, vakító szőke hajjal, ezüstszínű lakkal, szoborszép térddel, mellel, combbal. Micsoda alakja van ennek! — Lehajol, megmarkolja a fürdőruhából kecsesen előívelő combját.

— Milyen kemény és finom a húsod! Piszokul szép vagy, mellesleg értesz is hozzá. Istenemre, irigylem azt az ürgét, naponként lubickolhat a bájaidban.

Edit gyöngyözően felnevet:

— Ez sokat ért, kösz, gyere, honorálom.

Elegáns csók egy elegáns nőtől. Igazán nem is várta. Egészen meghatódik.

— Nagylelkű vagy.

Az arca most picit elborul. Kitűnő műszer a női arc.

— A szépség gyümölcsöző, ezt meg kell tanulni.

Használható filozófia. De most nincs kedve megszurkálni mindezt, marad tehát a közhely.

— Nem értelek, hogy tetszhet ez a nyamvadt kültelki romantika?

A műszer most is pontos. A picike vonalak előbújnak.

— Tetszik. Most fedezem föl.

Tessék, még ötletei is vannak. Csakhogy ő kénytelen kicsit visszalépni.

— Remélem, a felfedezés nem tart túl soká.

A napszemüveg villámgyorsan lerepül.

— Csak nem te szabod meg, mennyi időt töltsék a szüleimnél? Nem gondolod, hogy udvariatlanság?

De ő továbbra is roppant nyugodt marad. Cigarettát húz elő, megint rágyújt.

— Nővérkém, nem vetted észre, ez a kor nem az udvariaskodás kora? Én, mi tagadás, észrevettem. És tudod, az is a képhez tartozik, a mi jól megalapozott költségvetésünk nem bír el ilyen hosszú vendégeskedést. Piacról élünk, drágám. S különben is, moist a húgocskádat staff rozzuk.

És a nővérke nem tud felelni. Visszahanyatlik a székbe. Ügy látszik, nem ezt várta. Hirtelen megragadja a kezét, s egészen magához húzza.

— Ülj ide a karfára, neked elmondom, te olyan vagy mint én, kemény, mindent elbírsz. Ezért kedvellek. — Egy pillanatra megáll, cigarettát kér, rágyújt, mohón szívja le az első slukkot. Aztán a szemébe néz, csak a szeme riadt, mint a megkergetett őzé. — Nem mehetek haza többet, nincs hová. Az az utolsó gazember kirúgott. Persze, régóta már csak nála lakom. Nem tudtam elviselni az örökös kicsinyességét. Gátlásos hülye, az volt a mániája, hogy őt mindenki lenézi. Gyűlölöm, elrontotta az életem. Azt a főorvost szerettem — emlékszel, aki akkor is ott volt. az a magas, vastag bajszú — tudta, tudnia kellett, mégis elviselte. mert mindent elfelejtett, ha hozzám érhetett, há kéthetenként egyszer az ágyamba engedtem, megvolt a kárpótlása. De májusban felszedett egy rafinált, ócska kis kurvát, aki minden áron a helyemre akart kerülni. És sikerült ennek a cafatnak. S az a másik még nála is trógerabb. Csak addig voltam jó, szeretőnek. Elegáns főmérnök- feleség csak elegáns szeretőnek kell. Ilyen is van. Vesztettem. — S szenvedélyesen szívja a cigarettát, de a keze kicsit remeg, arca széttört, mint a finom jég, ha ütés éri.

Hosszan nézi ezt az arcot, s egy régi kép villan fel benne: kismadarat fogtak, vergődött a kezében, megsajnálta, s elengedte; persze a társai lemarták érte. Kezét önkéntelenül kinyújtja, s az arcát — kicsit tört mozdulattal — végigsimítja. — Szegény — még sajnálni is tudja. Aztán a kéz fáradtan visszahull.

— Anyáéknak semmit sem mondtam, csak hadd higgyék, hogy boldog vagyok. Én voltam az életük értelme.

)---*

5