Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Négyszög

ban iskolába, sőt még táncolni is együtt jártak, úgy bizony. És Editke nagyon könnyedén táncolt, a süldő kölykök örökké csak őt kérték fel; s egyszer, egy fox számban, olyan nagyot seregiek, hogy nem tudtak megállni, még két széket is fel­fordítottak. Utána mégis azt mondta: Kálmán, maga az est legjobb táncosa. Sajnos, nem lehet tekintettel erre az édesbús emlékre. — Kétszer voltam náluk, hiszen ápolni kell a rokoni kapcsolatokat; a férj, a főmérnök úr, ép­pen kukoricán térdelt, biztos nem jól viselkedett szegény. Ez ilyen nő. Egy fél pillanatra sem felejti el, hogy ő mit ér, s ezt kénytelen mindenki meg­érteni. Na és, az az estély! Belekeveredtem egybe. Előtte félórás kioktatás, hogy viselkedjek, miről beszélhetek. Megnyugtatlak, a szülőházról nem lehetett, s lehetőleg, csak ha kérdeznek. Kedves legyek, mosolyogjak, tiszta zsebkendőm van-e, ab­ba törüljem az orrom, nehogy rusztikus szavakat használjak, így mondta. És ott mérnök voltam ám, üzemmérnök. Ügy látszik, egy melós öccs mégsem előkelő. Azt el sem lehet mondani, hogy ott mi volt! Itt mindenki jani ahhoz képest. Felvonult az új előkelőség, az igazgató úr, egy csókolni való hercegnővel, a főkönyvelő egy porcelánbabával, a kórházi főorvos egy szépséges Mária Magdolnával, a vállalati jogász egy vidéki Mona Lujzával és ilyen és ilyen főfő kiküldött Pestről, lehet főrevi­zor vagy főosztályvezető —; különben őértük volt az egész, néhány fontoskodó mérnök s én, a gyá­moltalan prolirokon, a maga külvárosi szagával. Egy délutánt adtak rá, hogy kilúgozzam, de nem sikerült. Ügy éreztem ott magam, mint kutya a kútban. Az a tartás, az a társalgás, az a flanc! Regényben sem olvashatsz ilyet! Folyt ám a pezs­gő a zöld szobáiban, a dohányszín szalonban, a kár­tyaszobában, a hallban, s a franc tudja, hol! Ti tudjátok, mi az élet? Semmit se tudtok! Tövekvő, krajcároskodó figurák vagytok! Ahogy ők tudnak enni, inni, mulatni, azzal a kiváltságos nagyvonalú- sággal, pedig nem isi tanulták. S akkor, pontosan fél négykor, eszébe jutott az egyik pesti nagy­ságának, hogy ő halat akar enni. Halászlét és nyárson sült halat. Hajnalkor. Nem kell néki se hideg sült, se kirántott hús, se töltött hús, se pás­tétom, se szendvics! Semmi, csak hal. Momentán csak hal. Hát nem csókolnivaló ötlet? És képzel­jétek, a vidám társaság elment halat fogni. És, mit szóltok hozzá, fogtunk. Szerencsésen megér­keztünk, nem mentünk a kilométerkőnek, nem fulladtunk a tóba; nem, halát fogtunk. Az egész társaság szerencsés csillagzat alatt született, s ezt életemben én is éreztem egyszer, de azt sosem felejtem el. Ez az élet, nem a szatyorkötés, a húsz­filléreseket összerakni, bödönös budikba kákálni itt, a kolónián, ugyan! Mi, szánalmas tökfejek, a levegőt nem érdemeljük meg. Ezekhez tartozni, igen, karrier, rév, boldogság, kiválasztottság! Saj­na, mi erősen lemaradtunk. Ócska fogalmak szív­ják a vérünk, amik közben szakállat eresztettek. Nevetséges. Le kell hívni a lányodat, hogy meg­tanítson e kivételes életvitelre, hogy is kell ezt csinálni. Jogunk van rá vagy nincs? Csak kétlem, nem fogjuk megtanulni. A háttér nem megfelelő. Feleljetek, lehet ilyen makulátlan példaképet nem szeretni? Én szeretem, csodálom, csak neki hó­dolok, imámba foglalnám, csak sajna, elfelejtet­tem a szöveget. Segítseték! Vagy nem hisztek ne­kem? Kálmán is figyel és bólogat, noha nem tudni, mire. A papa viszont mélyen és elutasítóan hall­gat. Még a száját sem akarja bepiszkolni az ily es vitával. A mama, mintha nyakig járt volna a szo­morúságban, a sóhajokat eregeti, fejét ingatja. Kedves, elsőszülött lányát így megtépázni. Óvato­san csak megjegyzi: — Fiam, ha folytatod, én elmegyek. Tessék, megsértődött. Egy hétig nem fog hozzá szólni. _ — Maradj csak, most már boldogan emészt­hetünk. Nincs rá megjegyzés. Az apja még mindig tün­tet a hallgatásával. Egyelőre tehát senki sem szól, a húga sem. Az abroszt bámulja vagy tanulja a leckét, de nem kérdezi. Az emésztés boldog ideje. A gyomorfal most különösen ingerlődik. Lehajt egy pohár bort, csak úgy, egyedül, szom­jas, mint aki hirtelen kiszáradt. Aztán a morzsá­kat tologatja az abroszon, szinte mértani pontos­sággal. — Fölösleges volt az egész. Neki úgysem hisznek. Ez szerintük mind a kívülállók irigysé­ge, mint már apa többször szakszerűen kifejtette. És ő sem boldogabb. Üresjárat. Ez a bosszantó bárgyúság is kezd már kínos lenni. Mindenki ül, maga elé bámul, néha egy-egy zavart mozdulat. A csend nesztelenül szakállt növeszt. Ebből is elég. Nagysokára mosolyogva megjegyzi: — A beszélgetésért nem szedek vámot. Kálmán mosolyog, aztán nevetésnek durálja ma­gát. Neki tetszik. A húga szerénykedik. Utóvégre miatta van itt ez az idegen. A két ellenhadvezér is, mintha megenyhülne. Kálmán elkezd egy megható történetet. Odaadó- an hallgatják. Ez kell, ebben nincs fullánk, kés, méregkristály. Lágy, simogató, érdekesen érdek­telen és köznapi. Még mindig a morzsákat tologatja. Egyszer csak zaj, örömujjongás. Fölnéz. S az ajtóban ő áll, ő, a példakép, a boldogság részvénye­se, kicsit ugyan fáradtan, ám mégis fölényesen, ő, Editke. Éje, ej, az ünnepi ebédet így elpasszolni? Feltűnően kínos és nem jó modorra vall. » * « Vasárnapi nyugalom. Kilép a szikrázó verandára. Ásít. Nekimegy egy széknek, csattanás. A mama bentről, persze hogy rászól. Ja, délutáni pihenő, el is felejtette. Neki viszont a motorral kéne piszmogni. Sajnos, nincs kedve. A felsikált skatulyaudvar végében Editke er- nyed a családi nyugszékben. Napozik a drága, mint már egy hete, mindennap. Körülötte csend, szinte mérni lehetne. Festeni való idill. Csörtetve megy el mellette. — Nővérkém, alszol? Edit bosszús, föl sem néz a könyvből. Foghegy­ről válaszol: 4

Next

/
Thumbnails
Contents