Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Négyszög

tógát, de ő csak bólint — ugyan, mama, máskor is így szoktam —, nincs más választás, be kell hozni a második fogást. Ahogy leteszi, az külön is jelentőségteljes. Töltött káposzta. A papa kedvence. Ö sose tudta megkedvelni.

A mama megszólal. Hangja eléggé szomorkás:

— Szegény Editkém, csak nem tudott hazajönni.

Mindenki jólesően a mamára pillant. Igazán

hálásak, hogy szóba hozta. De őbenne valami vad ellenkezés ugrik talpra. Örökké ez a nagyzolás, ez az édesbús érzelmesdi, ez a szánakozás, ez a pusztító hazugság. Ilyenkor törni-zúzni szeretne! Nekik Edit a szent, mert pénze van, s úgy packázik velük, ahogy akar. Ö a jó, a nagy, akivel örökké példálóznak, mivel neki nagyszerűen sikerült, pontosabban nagyszerűen csinálta, s közben mégis mártír, mert a férje nem elég intelligens, s mindezt ő állapítja meg, aki világéletében mindig bukdácsolt, még az érettségin is meghúzták; de csak mondaná, rögtön nekiesnének, mert ő volt a példa, a jól nevelt, az okos; ő mehetett középiskolába, nem úgy, mint ők — nektek kenyér kell a kezetekbe, szakma, ki tudja, meddig élünk — felváltva ezt fuvolázták — majd elmégy később, majd tanulsz, ha megjön az eszed — szerintük neki még most se jött meg, huszonnégy éves korára, még mindig vadóc, zöld, mint a libafos, neki örökké integetni kell, tanítgatni, nevelni. Néha üvölteni szeretne, mint a csíkos hiéna, de mit csináljon, bólogatni kell és mosolyogni. Editke marad a példa, míg a világ világ. Ö a törekvő, a szerény, a becsületes, neki mindent elhisznek, az ő szava szent, maga a teljesség. Ezek a napi intelmek. Akár kőbe is véshetnék.

Az utolsó néhány falat szinte kifordul a szájából, de senki nem veszi észre. Esznek. A szájak mozognak, a fogak őrölnek. Végre magához tér, de arcán a keserűség sötét cserepei.

— Bizony, meg is könnyezhetnénk szegényt. Mennyi dolga lehet abban a nyamvadt, szegényes villácskában. Padlót mos, szenet hord, tyúkot to- józ, Öcsikét pisilteti. Hát nem megható!

A papa nagy karika tölteléket rak a szájába, előkelőén megforgatja, nyel, egyet köhint, s megszólal :

— Mit irigykedsz? Ö vitte valamire. Tanulhatnál tőle. És igenis, a szülőknek az a legnagyobb öröm, ha révben tudják a gyerekeiket, ha boldogok, ha sikerült az életük. Persze te, a furcsa elveiddel, az örclkös viszketegségeddel, sose viszed semmire.

S ez még nem elég, ráadásul a mama is kiegészíti a bölcsességeket. Egyhamar szóhoz sem tud jutni. Először szép sorjában mind meg kell ezt rágni, aztán kiköpdösni. De hozzászokott már az ilyesmihez, valahogy majd csak legyűri ezt is.

— Sajnálom, papa, mit mondhattok én, aki sose jelent örömet, nem csinált karriert, nem jutott révbe. Egy olajos szagú, kültelki vadóctól mit lehet várni?

A mama próbálja menteni a helyzetet, nem túl sok sikerrel. Látszik, most már jócskán megbánta, hogy Editkét szóba hozta. Persze, tudhatná, szemében ő a vörös posztó, ha már csak a nevét hallja, beszélni sem lehet vele, három napig olyan, mint a bojtorján, még a simogatóba is beleakad.

Nagyon összetörtén hozza be a harmadik fogást, pedig ez az ő kedvence: kirántott hús. Máskor a mama kedveskedve ránéz — látod, neked is kedvezek, a fiam vagy —; de most nem, mintha az arcáról az előbbi vidámság hirtelen lemállott volna. Már így van. A kedvence sincs különlegesen elkészítve, csak ahogy a kolónián szokás, egyszerűen.

Egyelőre nem tud enni. Kálmánhoz fordul, ámbár a bemutatkozás alapján tudhatja, ez semmit nem fog fel az egészből. Annyi az élete, hogy örökké a közhelyeket szidolozza. Szinte édesmindegy, hogy szól valamit vagy sem. Azért is megszurkál- ja, szokjon a hanghoz.

— Hallottad, mit mondtak? Ez neked szól. Megjegyezted? Itt aztán tanulhatsz! Civilizált környezetben ebédelsz. Egyáltalán fel tudod fogni, hogy ki került már ki ebből a szemérmes kis házból? Egy majdnem balettsztár! Kerecseny Edit! Igaz, városunk határait sem hagyta el szegény, de mindegy. Jelenleg viszont luxusfeleség, akarom mondani reprezentatív. A megjelölés, lehet, nem telitalálat, no dehát... csak én mondom, az itt ragadt proli.

Szegény udvarló nagy kínban van, erőlködik, gyöngyözik a homloka, végképp nem tudja, mit szóljon. Komolyan mondja most, vagy tréfál. Valamit csak összekapar.

A papa nem is reagál. Minden mozdulata előkelő és egyértelműen elutasító.

Nincs vélemény. Nos, egy-két falatot megnyugvásképp csak leerőszakol, de nem megy. Kifordul a szájából, kiejti a villát. Mégis báránynak kell mutatkoznia. Hangja majdnem kedélyes:

— Remélem, küldött valamit abból a nagy boldogságból, csak nem feledkezett meg? Ja, persze, már említettük, sok dolga van: egy szem gyerek, roppant igényes férj, fárasztó vendégjárás.

De a papa leinti. Elegánsan üti vissza a labdát:

— Holnap biztos megkapom az üdvözlőlapját, ő még sose feledkezett meg rólam. De te, ha egyszer megérem azt a napot, hogy többé nem engem fogsz bosszantani... Te? — Legyint.

Mint aki mérget nyelt, de valami csoda folytán mégis lépesmézzé vált a szájában, olyan minden szava:

— Ki ne lenne büszke ilyen ragyogó teremtésre! Hogyne érdemelné meg a megkülönböztető boldogságot! Főmérnök férj, havi ki tudja, hány ezer, nyomorúságos prémium, mondjuk potom húszezer, ötszobás villa, szökőkút, koktélparti, paradicsomkert, istennyila! Ez keveseknek jár. De megnyugodhatunk, a társadalom az erényeket honorálja, a becsületes, törekvő munkát. Kell jobb példa?

A mama másra tereli a szót, de hiába, a papa az öröm utolsó morzsáit sepregeti. Mintha bánatos volna, hogy így felhősödik a névnapi ebédje. A húga észrevétlenül kilép a jelentéktelenségből, mond valami lényegesnek tűnő kisded lényegtelenséget, és mindenki hálás. Kálmán kedélyesen meg- törli száját a mértani pontossággal kettészelt szalvétával, aztán a felfedezés, majd az emlékezés gyöngyöző örömével meséli, hogy ő valójában ismeri Editkét, együtt jártak boldog gyermekkoruk3