Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - Iniciálé

f ■ mikor e sorokat papírra vetjük, még változatlan hevességgel dúl a harc a makacs télutó és a mindig még elbukó nyárelő között. Az emberek fázósan húzzák össze magukon ki a tavaszi-, ki a télikabátot, fáznak a földek és bár virágban állnak a fák, a barackvirág és a méhek násza nem történt még meg. Amikor e sorokat papírra vetjük, még javában folyik a harc — mint harc, örvendetes — a nemzetközi élet önmagát makacsul tartani akaró tele és az oldást, az enyhülést hozó nyara között. A harc ezekben a napokban, mikor e sorok születnek, váltakozó sikerrel folyik és úgy érezhető, hogy a siker, mint e harc mérlegének mutatója, mintha márinkább a meleg felé lendülne ki.

Mire e sorok megjelennek, minden bizonnyal teljes erejével ünnepli önmagát a beérett tavasz, sőt nem is szende kacsintásokat vet az immáron kalászt sárgára érlelő nyárra. A természetben, ezen belül is a mezőgazdaságban, néhány röpke hét nagy időt jelent, sok minden eldőlhet: jóra is, rosszra is. Minden bizonnyal ebben is a jó felé billen majd a mérleg nyelve, hisz valóban ráfér már erre az országra, erre a dolgos társadalomra, hogy bőséges legyen „szőleje, lágy kenyere” és még minden, ami ehhez kelletik.

Jósolni tehát könnyű, hogy változás lesz a mezőgazdaságban, a természetben.

Jósolni nehéz, hogy alapvető, lényeges változás lesz, vagy lehet ennyi idő alatt a nemzetközi életben. Néhány hét nem sokat változtat azon, ami megváltozásra szorul, még néhány hónap is csak vékony rétegét olvaszthatja meg a nemzetközi bizalmatlanság jegének. De ha a tárgyalások napja, a jó szándékú makacsság heve, a népek békevágyának, akaratának tüze nem huny ki, nem lankad, akkor ezek a „milliméterek”, amelyek napról napra, hétről hétre mégiscsak az olvadás jeleit mutatják, eltűnhetnek a nemzetközi élet minden pontjáról, hogy teljes pompájukban virágozzanak, nyíljanak és hozzanak termést a béke virágai.

E negyedévenként megjelenő folyóiratnak semmiképpen sem feladata, hogy a nagy nemzetközi összefüggéseket mérlegelje, összehasonlítsa, azokból messzemenő konzekvenciákat vonjon le. Még az sem, hogy szűkebb hazánk, e táj gazdálkodásából, annak eredményeiből formáljon megfellebbezhetetlen álláspontot, munkánk súlyát, értékét illetően. Arra azonban bátran vállalkozhat és vállalkozik is, hogy egyfajta, naivnak tűnő párhuzamot vonva, miszerint nincsenek kis népek és nagy országok, ami az emberiség közös ügyéért teendő lépéseket illeti, ugyanúgy nincs egy országon belül sem kis vagy nagy megye. Ami a béke ügyét illeti, és ami a gazdaságot és a belőle fakadó gazdagságot veszi figyelembe. E szerény kis tája nem egy hatalmas országnak, a maga módján igen sokat tehet a magyar gazdasági élet, a magyar szellem, a magyar szocialista politika kiteljesítéséért. A munka minden sikere, üzemben, mező- gazdaságban, intézményekben, a tudományos kutatóhelyeken egyaránt, mozaikkockaként csatlakozik az ország gazdasági élete térképéhez, hogy teljessé, szebbé tegye azt, mint volt. Ugyanígy a munka, a kulturális élet, az emberi tudat formálásával párhuzamosan, illetőleg annak függvényeként igen sok új, hogy mit tesznek itt e tájon a béke ügyéért. Az a megfogalmazás, hogy a béke egyetemleges, nemcsak nemre, fajra, világnézetre tekintet nélkül érvényes formula, de olyan értelemben is leszűkíthetjük — vagy kitágíthatjuk! —, hogy egy kis tájék, egy gazdasági, egy politikai alakulat, egy megye népe, lakossága is sokat tehet, mindent megtehet a maga életterén és lehetőségein belül az egyetemes békéért.

Mert a béke nem általában születik. Mert a béke nem a fellegekben jár, vagy ha igen, hát lába nagyon is, Anteuszként, a földnek vettetik. Ennek a kis darabka Mátra álji, Bükk melléki földnek is. Az egyes emberek óhajából és akaratából, a kisebb és nagyobb közösségek elszántságából kovácsolódik a versbéli és szoborban is megkomponált ekevassá a kard, lesz valósággá, nyugodt életté mindaz, ami ma még csak akarat: a béke akarata.

Igaz, hogy ez a „csak” immáron 35 esztendeje tartja távol tőlünk a háború rémét.

Amikor e sorok íródnak, a természet, s véle együtt a benne élő ember didereg, csak optimizmusa melegíti, hogy a hideg tavaszra gabonát érlelő nyár következik. Amikor e sorok íródnak, a nemzetközi életben még didergős szelek is fújnak, de itt is érvényes az ember, az emberiség örök optimizmusa: télre nyárnak kell jönni, hogy ember maradjon az ember, és hogy megmaradjon az emberiség.

1