Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 1. szám - KÖNYVESPOLC

gal: „Kiapadnak végül a csörgő otthoni források, s emlékeihez térhet csak a fáradt elme, a szomjas / szív, ha körötte a fjord norvég s norvég a beszéd is” (Sulyok: Elégia). Többen teszik fel ezeket a kérdéseket is, milyen lesz költői sorsuk, alkotási módjuk, ha elfogynak a verseket tápláló hazai emlékek? S tarthat-e „hűtlenséges hűségük” (Gömöri György), amíg csak élnek és alkotnak? Megmarad-e verseik fénye és melege, ha alkotói nyelvet kell váltaniuk? Ma még a válasz ez: „Naponta nyelvet-álarcot cserélek. / Néha úgy érzem: arcom már ez álarc. / néha meg: hiába vergődik a lélek, megváltásra csak önnyelvén találhat, / Mert leírhatom angolul az élet / minden rejtelmét, le a mindenséget, / de anyám nyelvén tudom csak kidadogni / a naplementét alkotó igéket” (Gömöri György: Szilveszter).

Érdemes arról is szólnunk, hogy a témák és a formák párharcában milyen sajátosságokat tükröz a kötetben olvasható versek lírai eszköztára, a költők szó- és képvilága. Próbáljuk nagyon vázlatosan azt is megmutatni, hogy milyen kép rajzolódik ki költői világukról. Egyáltalában, van-e olyan többlet alkotásaikban, ami nélkül szegényebb, illetőleg színtelenebb lenne az egyetemes 'magyar líra. Sokan szívesen merítenek a hazai lírai hagyományokból: Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Nagy László és Pilinszky János verselési mesterfogásaiból. Határ Győző, Gömöri György, Horváth Elemér sajátosan egyéni nyelvezete, szó- és képvilága, nyelvi leleménytára is arról bizonykodik, hogy tudatosan vállalják a míves versalkotásra törekvést is. Tűz Tamás egy lélekzetvételre hangolt költeményeinek egy- egy szóképében Pilinszky-áthallások is felsejlenek. Nem véletlenül ajánlja Pilinszkynek Rögtönzés című alkotását sem. E két tehetség gondolat- és képzeletvilágához méltó e vers kezdő versszaka is: „E percben a zátonyra futott kezek, / a megfeneklett szonatinák. / összeáll, széthull a világegyetem. / De leint a kertben mégis a szemek csöndje, / mintha most kezdődnék az örökkévalóság”.

A verset szerető olvasó sok olyan költeményt találhat ebben az antológiában, amelyek nemcsak versélményt nyújtanak, hanem gondolati és érzelmi gazdagodást is jelentenek. Ilyen alkotás pl. Határ Győző csodálatosan megszerkesztett, egészséges dallamvilágé Kísértethajók című költeménye. A gyönyörűséges rend, az alkotói műgond süt át Kibédi Varga Anna versein: „Ki szidj'a a naplementét? / Ki háborog a nyelvtan hullámain? / Megvan jó sorsa mindennek. / Másutt megvannak mindenek. / Ki hág az eszmék fölé? / Ki töri szét a burkokat? / Ha téged leélhetnélek, / megélednék: bírnám sorsomat”. Készéi István verseinek kulcsszavai a legértékesebb magyar költői szó- használatot idézik meg számunkra: „Pár kulcsszót is viszek lelkem zsebében, / ami, ha a titkok titkait / nem is kattant ja fel, azért / néhány zárat, rejtélyt kinyit” (Készéi: Hajó). Hogy Arany Jánostól is tanult magyarul, arról ezek a versmondatok tanúskodnak: „Azzal, hogy van, már súlya van / mindennek itt a lebke létben, terhűktől roskadoz agyam”.

A két nyomdász alkotó Nagy Pál és Papp Tibor tördelt szövegei is sajátost üzeneteket közvetítenek: a szétesett szavak, a tipográfiai, a képi, rajzi közlési formák nemcsak a nyelv, a szó tehetetlenségéről árulkodnak, hanem arról is, hogy ez az alkotási mód is lehetőség a mondanivaló megfogalmazására. De az olvasónak meg kell tanulnia a képi, a rajzi, a tipográfiai elemek külön önálló információhordozó képességének megérzését, megfejtését. A perbeszállás helyett ezt az olvasói többletmunkát is vállalnunk kell.

Befejezésül még egy kérdés tolakszik toliunk alá: Beilleszkednek-e az antológia szerzői a hazai lírai körképbe? Azt hisszük: igen. Igaza van a kötet szerkesztőjének: ez a költészet sok szálon „kapcsolódik a hazai irodalomhoz, amelynek külön fejezete és szerves része egyidejűén”.

Iiakos József

Lukács György élete képekben és dokumentumokban

Megélt gondolkodás: ez a címe Lukács György — nemrégiben a Kritika hasábjain közzétett — önéletrajzi vázlatának. Hogy mennyire jellemző munkásságára ez az alapállás, azt ez a fénykép- és dokumentumgyűjtemény is igazolja. Szinte kivételes módon találkozott nála az elmélet és a gyakorlat: nem szükségszerűen történik ennyi esemény egy-egy kiemelkedő filozófussal: Immánuel Kant például sohasem hagyta el azt a várost, ahol született.

Lukács rendhagyó pályája természetesen nemcsak a sajátos magyar viszonyokból, hanem nézeteiből is törvényszerűen adódott: marxistaként nem elégedett meg a világ értelmezésével, hanem meg is akarta változtatni. Bármennyire igyekezett szerényen — önmagát is objektiven megítélve — a véletlen művének tudni be mindezt: „Óriási szerencsém volt, hogy egy ilyen mozgalmas, nagy fordulatokban gazdag életet élhettem át, és különösen nagy szerencsémnek tartom azt, hogy a tizenhetes—tizenkilences időket átélhettem. ..” Az összeállítás csak megerősíti az olvasót abban, hogy cselekvő személyiség volt, aki tudta, hogy hol kell keresnie azt a „szerencsét”, amely új megpróbáltatást, küzdelmet; egyben megújulást, a demokratikusabb, szabadabb társadalmat ígéri. Ha úgy tetszik, választani tudott, amelyre mások — akik kortársai voltak — kevésbé, vagy egyáltalán nem voltak képesek. Megismeréséhez, megértéséhez jelentős segítséget nyújthat ez a kötet: fontos lépés munkásságának kutatásában. A Corvina Kiadó német és angol nyelven is megjelentette, bízva a nagy külföldi érdeklődésben is.

Kevesen foglalkoztak eddig Lukács György életművének vizsgálatával. Ennek az lehet egyrészt az oka, hogy annyira sokrétű amit létrehozott, hogy csak kellő tudományos felkészültséggel lehet szembenézni vele. Akkor is inkább továbbgondolásra, mintsem elemzésre sarkall. Másrészt sok benne a „forró nyom”, az

olyan felvetés, amely ma is eleven kihívást jelent: sorsát így még talán ma sem lehetne elfogulatlanul vizsgálni. Csupán Hermann Istvánnak, egykori tanítványának van egy monográfiája, melyben mestere gondolatvilágát foglalja össze. Mások (Ungvári Tamás, vagy Földényi F. László) egy-egy korszakot ragadnak ki pályájából. Hiányzik egy olyan összefüggő munka, amely mozgalmas életének hű tükre volna.

Átfogó elemzéseket természetesen nem tud pótolni egy ilyen gyűjtemény, és ezek fényében válna csak igazán érdekessé. Hiszen elsősorban olyan személyes adalékokat tartalmaz, amelyek színesítenék az összképet, hozzájárulnának Lukács György jobb megismeréséhez. Hozzá kell tenni: elendoghetetlen ez, hogyha közel akarunk kerülni világához, hiszen tanulmányai — furcsa kimondani — lírai költeményeknél hűségesebb lenyomatai személyes kapcsolatainak. így ír például fiatalkori szerelmének, Seidler Irmának hatásáról: „Furcsán érik a Philippe-esszé. Ügy látszik ez lesz a legizgalmasabb Irma-esszé. A mostani stádium lyrája. Meglesz tehát az igazi nagy lírai sorozat: George, Beer-Hoffman, Kierkegaard, Philippe. De ebben a négyben az egésznek története benne lesz.” Tehát az a filozófusnak — akj elképzeléseink szerint az elvontság felhőkakukkvárában élhet, ennyire fontosak lehetnek a „magánügyei”.

Akik kevésbé ismerték, s első benyomásaik alapján ítélték meg, inkább csak a világtól való távolságot látták magatartásában. Thomas Mann a Varázshegy Naphta figuráját róla mintázta. így számol be a nagy német író találkozásukról: „Lukácsot személyesen is ismertem. Egyszer Bécsben egy órán át magyarázta nekem elméletét. Amíg beszélt, igaza volt. És azután a csaknem kellemetlenül absztrakt hatás mégis a szellem; nemesség és tisztaság érzését hagyta hátra.” Pedig nagyon is sokat jelentettek számára a kapcsolatok. A kontrollt, a továbblendítő erőt, a bizonyos62