Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - KÖNYVESPOLC
Ságot. így például Bortstieber Gertrúdnak, élete társának jelentős része volt abban, hogy csatlakozott 1919-ben a Kommunista Párthoz. így értékeli Lukács ezt a „segítséget”: „Most minden döntésnél Gertrud erőteljes részvétele, különösen az emberi-személyes meghatározókban. Tehát nem arról van szó, hogy nélküle egyáltalán nem, találtam volna meg az utat a kommunizmushoz. Ez ........ fejlődésemből logikusan köv etkezett, de a mindenkori „hogyan” éppen ebben az esetben nagyon komplikált és következményeiben rendkívül fontos személyes árnyalatai nélküle bizonyára másként fejlődtek volna. És ezzel együtt sok minden, ami leglényegesebb az életemben.” Ezek a hatások azok elsősorban, amelynek jobb megismeréséhez ez az album támogatóst adhat. Ezzel együtt művelődéstörténeti panorámát is nyújt, mivel Lukács kapcsolatba került a századelő jelentős európai gondolkodóival, művészeivel és szövetségesei, barátai voltak a magyar progresszió legjobbjai Hevesi Sándortól Ady Endréig. Külön említést érdemel az a szép kép- és dokumentumanyag, amely a Tanácsköztársaság idején betöltött szerepére emlékeztet. Közöttük még egri vonatkozású is található. A város kormányzótanácsi biztosa a következővel fordul a közoktatásügyi népbiztossághoz: „.. .az egri proletáriátus kulturális fejlődése szempontjából elodázhatatlanul Páll Lajos: Köves földek Versek és képek Egy évtizedig tartó hallgatás után jelentkezett második kötetével Páll Lajos, a népi kerámiájáról híres székely falu, Korond költője és festője. Szülőhelyén valóban a rögből sarjad a művészet: az agyagos föld ontja magából a tehetségeket, a szebbnél szebb tálakat és bokályokat. Páll Lajos is őseitől örökölte képességeit: fazekascsaládból származott, kamaszként maga is ott izzadt a korong és az égetőkemence mellett. Testvérei egytől egyig az elődök mesterségét gyakorolják: közülük a határon innen is jól ismerik Páll Antal, Páll Ágoston és néhai Páll Katalin nevét. Páll Lajos versben és képben folytatja a régi hagyományt. Mint a legidősebb fiút a kilencgyermekes családban, szülei iskolába íratták: Kolozsváron járt festőakadémiára. Tanulmányait megszakítva, messze tájakra űzték vágyai: Bécs, Bern, Firenze és Budapest tornyait látogatta, és mindenhová magával cipelte Korondot. Aztán merész elhatározással hazavitte Európát szülőfalujába, amelyhez mégis a legtöbb köze van ebben az egyedülvaló életben. Vágyainak intenzitása nem csökkent azáltal, hogy egy szűk földdarabra korlátozódott. Szájához emelte azt a „titokzatos, egyetlen italt, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett”. Városba rohanó, uniformizálódó világunkban Páll Lajos rálelt otthonára, a gyökértápláló „tiszta forrás” közelében találta meg önmagát. A hazatérők, a „szembejövők” fajtájából való ő is, aki „nem múzeumokból él és nem a könyvekből, nem emlékekből él és alkot Korondon, hanem a földből. Szülőföldjéből.” (Szilágyi Júlia) „Köves földek”-be vetette álmait, hogy megcsírázzanak. Tudatosan vállalja erdélyi elődeinek és sorstársainak példáját. Fölvillantja Apáczai emlékét, aki Hollandiát hagyta ott pátriájáért. Egyik versében a Mészkőn apostolkodó Balázs Ferencet, másikban Kisbacon nagy fiát, Benedek Eleket idézi. Az általuk kitaposott ösvényre lépett akkor, amikor a hazafelé vezető utakat egyre inkább belepte a gyom. Nem a falusi idill, nem a székely romantika ölt formát Páll Lajos alkotásaiban. Hiába keresünk könyvében néprajzi érdekességeket, tájnyelvi kuriózumokat. A székely táj és lélek drámaiságát fejezi ki, fegyelmezett, visszafogott feszültség lappang verseiben és képein. Szorongó disszonanciaélményt hordoznak művei: táj és ember megszokott, jelképes összhangja helyett itt az ember magányosan-védtelenül áll szemben a természet tragikus színjátékaival. Ember és természet küzdelmében „győzelmek jelvényei a kosaranként öszfontos színházi szezon biztosítására még egyszer nyomatékosan felhívom a színházi osztály vezetőségének figyelmét.. .” A társulatalapítási kérelemre Lukács válasza: „Melegen pártolom és kérem gyors elintézését.” A kötet erénye, hogy a rendkívül gondosan megválogatott, szép képek mellé többnyire a gondolkodó nyilatkozataiból, írásaiból választottak idézeteket. A fotográfiákon is javarészt Lukács, vagy a vele igen szoros kapcsolatban álló személyek láthatók. Nincs felesleges töltelékanyag: a kor érzékeltetésére szánt néhány felvétel is ragyogó. Az apróbb betűkkel szedett képaláírások szűkszavúak, de sokatmondóak. ösz- szességében a gyűjtemény legértékesebb vonása az, hogy a filozófiában kevésbé jártas, de érdeklődő nagy- közönség is benyomásokat kap Lukács Györgyről, aki meg ismeri munkásságát, annak tovább árnyalja az összképet. A hiányérzetek nem is a könyv lapozgatása közben, hanem bezártával támadnak, mivel a maga nemében igen fontos összeállítás mellé jó néhány összefoglaló értékelés, vagy életrajz kívánkozna. A szerkesztők, Fekete Éva és Karadi Éva, akik kitűnő ismerői és gondozói a lukácsi hagyatéknak — alapos, jó munkát végeztek. A tíz évvel ezelőtt elhunyt gondolkodó emlékének méltó idézése ez a könyv. (Corvina, 1980.) Gábor László szehordott kőrakások”. A rend kötése „kiszáradt ágyék”, „a bomlás egyre gyorsuló óra”, „Tulipán sír a deresen” ebben a művészetbe emelt világban. A székely népballadák komor hangja idéződik. Megszenvedi küldetését a kemény sorsok tanúja és megörökítője, a művész is. Kételyekkel viaskodik, szemléletét irónia színezi. Olykor úgy tűnik, vergődik abban a közegben, amelyből kinőtt. Bőrén érzi gyökereket tépő korunk kihívását és csábításait. A „men- ni-maradni” feloldhatatlan ellentmondása kínozza: „meddig ne lássam az arcod, ha anyám vagy, Európa?” Minden hiába: „Nem neked termett az utak varázsa” — sorsod elől nem futhatsz el: „Nyesett kő- risfók lépnek a kertek alatti, Állj hát közéjük. / A cédrus nem mérték e tájon. /” Egyik újabb keletű festménye Krisztust ábrázolja, aki táncol a keresztfán. Páll Lajos költő, amikor ecsetet tart a kezében, és festő, amikor tollat fog. Képek — micsoda képek! — varázsolódnak elénk verseiben, nagyszerű példát nyújtva metaforikus tömörségre. Fölényesen megcáfolja André Frenaud ítéletét, amelyet mottóul írt egyik költeménye fölé: „Nem gyúl metafora a szekér meg a föld közt”. Frenaud persze semmit sem tud Ko- rondról, amelynek viszont, Páll Lajos minden titkát ismeri. Tudja, melyik bükkfaerdőnél „szoktak megállni a kóbor korondiak nehéz szekereikkel”, bejárta a „lanka ölét”, ahol „marhagané gólyahírrel gyűl csokorba”. Szinte lakása ablakán nyújtózik be és kínálja magát a természet. Önzetlen adakozókedvét alaposan ki is használja a művész: a természetből, a mindennapi életből, a való világból teremti szimbólumait. Az ősi népi látásmód, a népköltészet legarchai- kusabb rétegének mágikus szemlélete vezeti a tollat és az ecsetet: vízióvá és hallucinációvá válik minden, amit maga körül lát. A konkrét és az absztrakt jelentés egybeolvad képeiben, a fogalmi módon ki- fejezhetetlen érzelmi élmény tárgyiasul bennük. Népiessége így érintkezési pontokat talál az avantgarde költői törekvéseivel is. Közvetlen elődeinek népi lírikusainkat — mindenekelőtt Sinka Istvánt — tekinthetjük. Távoli tájak üzenetét visszhangozza tehát Páll Lajos művészete. Teljesítménye mégis a hűség fényében fölragyogtalott világ egyedisége révén válik igazán érdekfeszítővé. így gondolta ezt Balogh Edgár is: „Hang és fény, szó ós kép egymásba-tűnésének misztériumát éljük át, ha képei ölé meredünk, vagy ha versei zúgnak belénk. Táj és nép — a szülőföldképlet — ilyetén kettős kapcsolódása, Korond festői és lírai egybe-felmutatása.... ez az, ami a Páll-élet- mű távlataiban oly végtelenül jóleső.”. (Kriterien, 1980.) Lisztóczky László 63
