Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakó Ferenc: Palócok a Mátra és a Bükk vidékén
1905-ben épített lakóház Fedémesen (a fényképeket a szerző készítette) medence falvai, a széki és az egri falucsoport. Bár Heves megyébe a XVIII. század folyamán több ízben is telepítettek a földesurak idegen nemzetiségű — német, szlovák — jobbágyokat, a Mátra-gerinc—Eger vonaltól északra eső területet ez a kolonizáció alig érintette. Ezeket a területeket a kutatás első körzetébe soroljuk, mert itt a palóc nyelvjárás jellemzői jobban érvényesülnek és ugyanakkor a tárgyi és szellemi hagyományok is megőrződtek, konzerválódtak. A Gyöngyös és Hatvan környéki települések a második körzetet képezik, mert az intenzív gazdálkodás és a szőlő monokultúra hatására életmódjuk és kultúrájuk polgárosultabb, közelebb áll a városhoz. Amikor a Heves megyei palócokról szólok, többnyire a hegyvidéki, első körzetbe tartozó lakosságot értem ez alatt. A palóc táj benépesedésének ideje ismeretlen, mert az Árpád-kori források a tatárjárás alatt elpusztultak. Egyedül Anonymus utal arra, hogy a honfoglalás során a Mátra vidékét a kabarok vezérei, Ed és Edémén kapták meg. Egyes földrajzi nevekből arra lehet következtetni, hogy a területen ezt megelőzően szlávok is éltek, a régészeti ásatások pedig az avarok jelenlétét mutatják ki. Az Árpád-korban a terület nyugati részét az Aba nemzetség, a keleti részt a Bél nemzetség birtokolja. Sajnos a palóc néprajzi csoport kialakulásának e fontos kérdését, a két nemzetség történetét eddig még nem dolgozták fel. A mai lakosság etnikai eredetére és összetevőire értékes megállapításokat tett azonban Henkey Gyula, aki a Heves megyében palócnak ismert 12 településen embertani vizsgálatokat végzett. A 2218 személy testmagassági, fej- és arcmorfológiai adatai a kutatót arra az eredményre vezették, hogy a palócokra elsősorban a turanid és a pamíri típus a jellemző, amelyek gyakorisága megközelíti, sőt egyes esetekben meghaladja azt a százalékot, amit Lipták Pál honfoglaló magyar koponyák vizsgálata alapján kimutatott. Kiemelve a többi közül két jellegzetes, palóc centrumban fekvő községet, Mátraderecskét és Pétervásárát, Henkey azt állapította meg, hogy a török népekre jellemző típusok előfordulása itt 50—59 százalék, a finnugor és a szláv népekkel kapcsolatba hozható jellegegyüttesek gyakorisága pedig 2 és 5 százalék, között van. Ezek az arányok Heves megye délnyugati részén úgy változnak, hogy a törökös jellegek rovására megnő a kelet-balti és szláv elemek százaléka. Ezt Henkey úgy magyarázza, hogy a középkori népesség az erdővel borított, hegyes- völgyes északi vidéken nagyobb számban maradt meg, mint a déli, sík területeken. Északon a kiszélesedő, dombokkal, hegyekkel koszorúzott folyóvölgyek azok, ahol a törökös embertani jellegeket a legnagyobb arányban tudta kimutatni és ezek a tájak egyúttal megfelelnek a honfoglaló magyarok kedvelt szállásterületeinek is. Henkey Gyula és Kalmár Sándor dolgozata némiképpen pótolja a hiányzó írásos forrásokat a Heves megyei palóc nyelvjárást beszélő lakosság eredetét, korai történetét illetően. Megállapítják, hogy egyes, zártabb településeken a lakosság embertani jellemzői nagyobb mértékben töröikös jellegűek, mint a honfoglaló magyar sírok csontvázain. Ez a megfigyelés igazolja Anonymus tudósítását, miszerint ezt a tájat a honfoglalókkal együtt érkező, törökös megjelenésű és nyelvű kabarok szállták meg. Mindez nem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy az Árpád-korban egyéb törökös, „kumán” néptöredék telepedett itt meg, erre azonban legfeljebb bizonyos földrajzi nevek utalnak (Maiklár, Tárkány, Bátor). Henkey és Kalmár 1979-ben megielent megállapításai már részben azokra az eredményekre támaszkodnak, amelyeket e táj népességtörténetének feldolgozásával értünk el. Az utóbbi húsz év folyamán néhány falu népességtörténetét dolgoztam fel, olyan falvakét, amelyek a palóc néprajzi csoport tagjaiként jelentősek lehetnek az egészre vonatkozóan is. Makiárt egy időben kulcskérdésnek tekintették a palócok kutatásában, mert nyelvészeink megállapították, hogy a név török, talán besenyő eredetű, a mák (dicséret) szó többes száma és törzsvagy nemzetségnevet jelöl. Makiár keletkezése ilyen módon kapcsolatba hozható a palóc néprajzi csoport kialakulásával. A falu nevének első említései az egri püspökség birtokainak felsorolásában jelennek meg. Valószínű, hogy a tatárjárás előtt vagy után telepedett itt meg a Mák nemzetség népe és annak ellenére, hogy az egri vár hadi útjába esett és sok megpróbáltatáson ment át, la-J kossága, annak egy része a jelenkorig megmaradt. A makiári nép életmódját, kultúráját jelentősen befolyásolta az egyházi földesúr közelsége, annak szabályozó, irányító akarata és törekvései. Ezek egyik eredménye a lakosság feltöltése németekkel és katolikus magyarokkal, ami hatással volt a makiári népi műveltség alakulására. A jelenkorban a palócos tájszólást nem beszélik és kultúrájuk átmenetet képez a hegyvidékiből az alföldi felé. Bakó Ferenc (Folytatjuk.) 54
