Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakó Ferenc: Palócok a Mátra és a Bükk vidékén

Fonó Istenmezején, 1960-ban

módszere tehát kétlépcsős: előbb fel kell tárni a csoportot befelé összetartó, kifelé elválasztó vonásokat, majd a történeti és egyéb körülmények mérlegelése révén mindezt indokolni szükséges.

A magyar néprajzi csoportok kutatásában ezek az igények elég későn jelentkeztek. Hozzá kell tennem, hogy csak ebben a formában, mert tudjuk, hogy a „Tudományos Gyűjtemény” 1817-ben már pályázatot írt ki a néprajzi csoportok leírására. A pályázat eredménye ebből kifolyólag ismertetés, leírás volt, és ezzel párhuzamosan, szinte ettől függetlenül, történelmi kutatások folytak a székelyek vagy a palócok eredetéről, kialakulásáról. Az így megjelent közlemények alapján igyekeztek az etnográfia neves kutatói összefoglalni az egyes néprajzi csoportokra vonatkozó ismereteket, meghatározni a jellemző vonásokat és a csoportok kiterjedésének határait. A történelmi kutatások alig tudták ezt a tevékenységet segíteni, mert inkább a csoportok genezisének, kialakulásának kérdését igyekeztek megoldani, és a népi kultúra mélyebb megismerése érdekében annyira jelentős, közelebbi múlt népességtörténete homályban maradt.

Az eddig elmondottak a palóc néprajzi csoportra is alkalmazhatók. A „Tudományos Gyűjtemény” felhívására előbb néprajzi leírás születik meg, amit az etnogenezissel foglalkozó dolgozatok követnek. Amíg azonban a népélet bemutatását célzó tanulmányok az etnográfia becses forrásaivá váltak, addig a palóc őstörténetet kibogozni kívánó fejtegetések nagy részét a történettudomány nem fogadta el, ezek az eredmények a nagy történelmi összefoglalásokba nem kerültek be. A XX. század néprajztudománya is hasonló álláspontra helyezkedett és elfogadta Győrffy György azon véleményét, hogy fő feladata nem a palóc őstörténet és a kun—palóc azonosság kétes értékű ábrándjának kergetése. Semmi bizonyíték ugyanis arra, hogy a középkor polo vécéi és a mai palóc néprajzi csoport tagjai között genetikus összefüggés volna. A magyar palócok Kárpát-medencei megjelenésére, letelepedésére eddig semmi konkrét adat nem merült fel és szerepük ezen a néven a történelemben ismeretlen, az írott források ilyet nem tartalmaznak. Ennek ellenére az utóbbi évtizedekben is születtek elméletek, de még mindig nincs a kérdésre megnyugtató felelet, a polovec népcsoport megtelepedésének ideje és helye ma is ismeretlen.

Az 1819 után megjelent közlemények összefoglalásaként először Bátky Zsigmond 1905-ben, majd Viski Károly, Győrffy István és Gunda Béla írták körül a magyarság néprajzi csoportjait. Ami a palócokat illeti, a népi kultúra jellemző vonásai Szeder Fábián, Pintér Sándor, Pápay Károly és Ist- vánffy Gyula közléseire épülnek, általánosítva bizonyos jelenségeket és ezek együttesét tekintették a palóc néprajzi csoport műveltségének. Gunda Béla 1943-iban palóc néprajzi sajátságnák tartja: a hadak szerinti településmódot, a fejlett juhásza- tot és pásztorfaragást, a nagyméretű pajtákat vagy csűröket, a belülfűtős kemencét, a népviselet változatosságát, a szokások között a Szent Iván napi tűzugrást, a kiszehajtást.

Az újabb kutatások arra intettek, hogy a népi kultúra egy-egy elemének a csoportra nézve általános érvényű elfogadása nélkülözi a tudományos bizonyítást, a megfelelő mennyiségű és minőségű adatok együttes előfordulását, és főként azok lelőhelyhez köthetőségét. A néprajzi csoportot megbízható módon meghatározó eljárás egyik alapvető fontosságú tényezője a kartografikus ábrázolás, vagyis az adatok, kulturális elemek elterjedésének konkrét bemutatása. A megfelelő adatok és ezek elemzésének hiányában felmerül a kérdés, milyen alapon, milyen bizonyítékok birtokában beszélünk néprajzi csoportról, vagyis kik a palócok, mi jellemzi őket és hol laknak.

Jelenlegi ismereteink birtokában ezekre a kérdésekre nem tudunk kielégítő választ adni, csak azt tudjuk megismételni, amit elődeink megfogalmaztak. Palócnak tekintjük az észak-magyarországi népességnek azt a részét, akik a palóc vagy paló- oos tájszólást beszélik. Az öt nyelvjárásterületet felölelő nagy táj dialektusának közös jellemzője az a és az á magánhangzó sajátos kiejtése. Maga a terület a Garam völgyétől csaknem a Hernádig terjed, északon a szlovák nyelvhatár, délen az alföldi nyelvjárási körzetek szegélyezik. Amint említettem, a terület nem egységes, nemcsak hogy öt nagy típus különíthető el rajta, hanem az is köztudott, hogy sokszor a szomszédos falvak beszédmódja sem azonos.

Az etnográfia nincs abban a helyzetben, hogy hasonló körzeteket, kulturális zónákat tudna meghatározni.' Az egyes témákban mélyebbre ható ismeretek szerzésének és rendszerezésének igénye indította el 1968-ban az úgynevezett palóckutatást. Ez a tudományos program három ütemben valósult és valósul meg. Az első lépésben összeállítottunk egy kérdőívet, ami pontokba foglalta a palóc sajátosságoknak tekintett kulturális jellemzőket és ezt mintegy 600 településen végigkérdeztük. Az anyag elemzése választ fog adni az egyes kulturális vonások földrajzi elterjedésének kérdésére. Olyan kérdőpontok vannak ebben, mint az illabiális á, a belülfűtős kemence, a ház közép- oszlopa, a különböző speciális ételek, a lakodalmi hajnaltűz használatának, illetve szokásának elterjedése stb. A második lépésben kialakítottuk a palóc nyelvjárási és néprajzi terület centrumát, ami a Balassagyarmattól Putnokig terjedő sáv mintegy 20 települését foglalta magába. Erre a falucsoportra egy komplex néprajzi, történeti, nyelvé52