Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Portrék Hincz Gyula műhelyéből

Tudatvilágának remegése, zilált gyűrődése, heves vulkanizmusa, szökőárja a rajz, egy végét nem érő osztódás. Embergomolyai olykor tisztázatlanok — hermaírodita alakjai tragikusan monumentálisak, olykor egy figurában álmodik nőt, férfit. Máskor ennek ellentéteként, egyetlen vonal lendületével ábrázolja problémátlanul tisztázott alakba feleségét, „Anci”-t. Választékossága abban is megnyilvánul, hogy másokra a tiszteletet hagyományozza, önmagának a gúnyt tartalékolja, igaz, azt is a tudatosság ellenpontozásával, így a hangsúlyozott orrcimpák a felszegett fej büszkeségével ötvöződnek.

Női figurái tájívként feszülnek egy sajátos festői tömegvonzáson belül, ahol a formák a színek mágneses mezőiben alkotnak szerves és visszavonhatatlan egységet a képi törvénnyé szerkesztett diagramok sokaságával. Rezgőkörök, transzverzális hullámok hálózzák be felületeit, sötét tónusokkal szigeteli, fékezi a harsány színek vad lobogá- sát, ez Hincz areája, ökológiai térsége, ahol megszületik sistergő figyelmű „Mózes”-a. Máskor műszaki segédvonal és a lézersugár vibráló mozgása válik alkotóelemmé, melynek egyik első rajzi műfordítója Hincz. Hosszú út vezetett idáig.

1927-ben festett „Figurá”-ja és a „Kép 1929”-ből nem testhez illesztett szemet vázol fel a függőleges síkban — ezzel személyesíti a személytelen teret. 1926-os „Önarckép”-e kékre hangszerelt rézkarc, tekintetének szüajsága bejelenti jelenlétét képző- művészetünkben. Az 1929-es önportré akkori vizsgálódásainak megfelelően „robotgépes” arculattal néz magabiztosan a világba. Ekkor festi a „Figurá”-t is, zöld szája arról tanúskodik, hogy megértette Matisse jelentőségét.

Maradandó érték a kék overallba öltözött „Olvasó munkás”-a is, ahol a fej gömbje a meghatározó elem, s a rajta villanó fény a belső megvilágosodásra utal. Fény gyullad az emberben — a gondolat, az eszme — ezt teszi láthatóvá Hincz olyan klasszikus előzmények után, melyek Daumier, Cézanne, Derkovits nevéhez fűződnek. Az áhítat Daumier „Olvasó’-jában, Cézanne apjáról készült portréján és Derkovits „Három nemze- dék”-ében egyaránt fő tényező, de a megvilágosodás elementáris pillanatát Hincz ragadta meg hiánytalanul, azt a pillanatot, amikor az ember, a munkás öntudatra ébred.

Komoly szerepe van munkásságában a kiemeléseknek. Hol a szem, kéz vagy az öklök a dominánsak. A „Történelem” olyan tablója, ahol a főalak anya és gyermeke, bennük torlódik látható aprózással a tömeg. Az „Utca” is emberekkel teleírt felület, csak ezúttal nem egységesíti főszereplő. Megrázó portréja a „Jaj, Vietnam”, 1966-ból. Hincznek kettősen fáj e földre és népére hulló bombazápor, hiszen nemcsak humánus gondolattól áthatva szolidáris, hanem Vietnam baráti ismerőiéként, hiszen 1959-ben személyesen járt ott. Kisebb méretű „Guemica”-t fest, ahol a száj pálma, az emberi szemből éjszaka és tűz villan, riadalomból a dzsungel, tenger nyílik a tenyérben és a nap — egyetlen színes kiáltás a kép — mozgósító együttérzés. A „Növényember” színujjongása

az évszakok teljes színskáláját tartalmazza, felfelé nőnek a sárgák és a kékek hajszálvékony gejzírként. Mint egy kinyitott nagy könyv, olyan ez az összetett alakzat — a természet képes szótára.

A kubizmus elő-előtör megoldásaiban, így figurái a maguk színes lendületében feszülnek és saját arcképe is bennefelejtődik a csövek kémiai labirintusában, ahol a kábelek rendszere szinte Antonioni vörös sivatagot bevezető filmképeivel al- literál. A „Ballada” esetében a kontúr fogalmaz — a nagyított szemek, a rejtett madártöredék, az önállósuló talpak idézik egy fantasztikus mesevilág negatív személyét, egy gyönyörű színekbe öltözött szörny anatómiáját.

Hincz portréi fényt és árnyat is hordoznak magukban. A „Beszélgetők” sem egyszerű személyek, hanem a létezés általános alanyai — a stilizált kezek, arcok nem egy személy körvonalait kutatják, hanem minden ember magánvalóját közelítik.

Dantei víziója 1971-ben szakadt fel benne — az „Egy életen át”. Barna ömleny a felület, szorongó arcok hordoznak néma és hangos kiáltást. S a szemek is magukra maradnak halálos sokszorozó- dásukban. A formák kétségbeesett szorzatai egyesülnek, ez valóban tragikus mű jajgató kezekkel, az ujjak élő sikolyként merednek önmagukban, környezetük; barna vér. A bepiszkolódott idő tébolyult apokalipszisét tárja elénk a következő szavak kíséretében: „Kitépett, véres szemgolyók — korunk valóságához tartoznak sajnos — figyelmeztetőül szántam, hogy soha többé ne legyen háború”.

Sikeres átírás „Mózes”-e is, aki az ótestamentum nagy egyénisége volt. A törvényalkotót idézte a reneszánsz, elsősorban Michelangelo remek4