Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Pályázati felhívás
műve; Hincz a Mózes-történés látomásos pillanatát idézi, a megvilágosodás színes drámáját — sistergő tűzzel, parázzsal, füsttel és a tűz izgalmas folyondárszerkezetével, megperzselt avarral. Mózesből itt csak hatalmas szeme látszik, az világít — küldetésjelző nagy látomása. Belső önarcképének is lehet nevezni, legbensőbb ars poeticájának a „Felelet (Hommage á Liszickij)” c. képét. Ez a mű feleletet keres önnön tépelődé- seire, hogy mire ment tulajdonképpen tusakodásaival. Felelet önmagának, felelet választott eszményének, E. Liszickij szellemének. Liszickij jelentősége, hogy az absztrakt felületen megteremtette a táncos, indázó arabeszkeket, melyek tudati tartalmakat jelölnek. Bauer Jenő úgy vélte, helyesen, hogy Hincz indulásában komoly szerepe volt korunk nyelvújítóinak, így Uitz mellett Li- szickijnek is. Hincz méltó volt mesteréhez. Nem ismételte, nem utánozta — a róla szóló kép főhajtás emléke előtt — világának továbbteremtése. Szoborportréi is egyéniek. Figuráit kicsit megdönti, hogy elérje a kifejezés totalitásához szükséges mozdulatot. Játszik az arányokkal. Kiemeli a melleket, kisebbíti a fejet — ilyenkor a szerelmet analizálja. Máskor növeli az arcot, ilyenkor az maga a gondolat. Az arányok ilyen változtatása nem kuriózum, nem stílus, hanem az eszmekifejezés lényeges eszköze. Hincz mindig a mű szükséglete szerint komponál. A Hincz-képmás a világ, a személyes létezés szintézise. Csönd és kiáltás, az anatómia kiemelése és módosítása, hogy a világ gondolati áramlásainak teljességét feltárhassa. Nem a káoszt, hanem a rendet a sokrétűségben. Az arc olykor tündérnek, angyalnak, máskor bálványnak mozdul — összefoglalja a múlt mélységeit és a holnap rezdülését. Kassák Lajos Hincz eruptív erejét emeli ki és Pogány ö. Gábor szintén képzeletének teremtő áradását tartja kimagaslónak, mely vizuális örökösöket szervez képeiből, nemcsak állandósult értéket. Pogány ö. Gábor Hincz-definiciója mindétig érvényes marad. Idézem: „Ez a víziós erő több mint a valóság, több mint ábrázolás, ez a kifejezésnek olyan foka, melyet már csak az ösztönök tudnak követni, s csak a lelkek érzékenysége tud méltányolni. Hincz Gyula különös stílusa, mely a konstrukciós találékonyságnak és az elemzőképességnek sajátos találkozásából fejlődött. A merész színellentétek, a bódító fénytörések állandó nyugtalanságot keltenek, megmagyarázhatatlan feszültséget, mely szüntelen készenlétben tartja a figyelmet. Szellemi ostromállapotot teremt, melyben mindig valami rendkívüli történik.” Mit lehet mindehhez hozzátenni? Csak annyit, hogy sebessége, irama lenyűgöző; vulkanikus erővel tör fel benne* a mű, belső robbanásokkal. Nem tűri az ismétlés botrányát; minden rezdülése, minden új arcvonása, minden portréja önarckép, a teremtés bővítése. Türelmetlen és szelíd, viharosan dolgozik, villámsebességgel halad előre. Állandóan ezer rajz és kép nyüzsög benne. Egyikből-másikból grafika, festmény vagy szobor lesz. Indítványoz és rögzít. Minden műve színekkel épült radar, a jövő nyomjelzője; felfedezés. Mindent magába gyűjt, hogy a teljességet sugározhassa. Képzelete örökmozgó, álmodozással, ellenőrzött intellektussal hajtott perpetuum mobile. Ez a szüntelen felgyorsulás arcnál, szemnél, gondolatnál, gépnél, tájnál — a világ körforgalmát játssza le benne. Aki felismeri e lobogó osirázás egyedi képi nyelvtanát, aki elmélyül az ő eszmejelző festői anatómiájában, az megtalálja művészetének kulcsát, az igazságban és gyönyörködésben részesül. Ezt a színekben sistergő „szellemtápot” azonban csak összpontosított szemlélődéssel érhetjük el, nem fölénnyel és kényelemmel. A gondolat teste, a termő asszociációk szerves hálózata alkot autonóm és összefüggő képi rendszert, s hogy virtuóz, az nem különös; természetes. A Hincz-rajz műszer, iránytű önmagunk kevéssé ismert rétegeihez, a holnap első téglája. Szépsége mágnes; húz, de ez a gravitációs erőtér nem kényszerít, artisztikumának tömegvonzása csak szabad elhatározásunk befogadó pillanatában kezdi meg sugárzását — a Hincz-mű jószándékunkat, értelmünket, szövetségünket igényli — eszmélésünk felső fokát. Hérakleitosz ismerte fel, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, s Hincz Gyula ezt a filozófiai törvényt festészetének megállíthatatlan áramlásával gyarapította. Ez a mindig más, mindig ugyanaz a folyó maga az ember. Az emberiség. Losonczi Miklós Pályázati felhívás A Hevesi Szemle pályázatot hirdet ex librisek, kisgrafikai müvek elkészítésére önállóan alkotó művészek, valamint képző- és iparművészeti szakkörök tagjai számára. A pályázat célja, hogy kifejezze az olvasó és a könyv kapcsolatát, valamint a hevesi táj egy-egy jellegzetes vonását. Önállóan dolgozó művészek és szakköri tagok három,' bármilyen technikával készült munkával vehetnek részt a pályázaton. A pályázat nem jeligés. A pályaműveken fel kell tüntetni az alkotó nevét, címét, a kör nevét, amelyben tevékenységét kifejti. A pályaműveket a Hevesi Szemle szerkesztőségébe kell beküldeni, 1982. november 7-ig. I. díj 3000 forint II. díj 2000 forint _____ III. díj 1000 forint A pályázat eredményhirdetése: 1982. december 31. A díjazott munkák első közlésére a Hevesi Szemle fenntartja a jogot. Cím: HEVESI SZEMLE SZERKESZTŐSÉGE, EGER, Pf.: 23. 5
