Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 1. szám - MÚLTUNK - Koczka László: Az egri színház történetéből
amelyek látszólag száraz, statisztikai nyelvén az egrieknek ugyanolyan színházszeretetéről beszélnek, mint Déryné vagy Egressy Gábor meleg szavai: Az 1955 szeptemberétől december 31-ig bemutatott daraBókát 50 székhelyi előadáson 21 698 néző látogatta, 85 vidéki tájelőadáson pedig 21 342 néző jelent meg, összesen tehát 135 előadást 43 040 néző keresett fel. A számok persze sohasem mondhatnak el mindent, s főként nem tükrözhetik a művészeti kérdéseket. A közönség folyton növekvő létszáma ugyanis azt sejtethetné, hogy az egri színház fejlődése kezdettől fogva harmonikus volt és zavartalan. Pedig ez korántsem volt így. 1955. augusztus 15-én tartotta ünnepi alakuló ülését az első állandó színtársulat, amely Gárdonyi Gézáról kapta a nevét. A színház első igazgatója Ruttkai Ottó volt. A szép eredményekre biztató társulat mun- kája lendületesen és jól indult. Lényegében fejlődőképesnek bizonyult és kétségtelen érdeme, hogy megerősítette az egriekben azt az igényt, hogy állandó színházuk legyen és azt valóban magukénak tekintsék. A színház 1956 őszén, az ellenforradalom idején került az első súlyosabb válságba. A színháznak azok a tagjai, akik addig is bizonyos bomlasztó munkát végeztek, most már nyíltan is színt vallottak. Az igazi alkotómunkára alkalmatlanná vált a légkör, még az ellenforradalom után is. Rövid néhány hónap folyamán két igazgatója is volt a színháznak (Juhász János és Solti Bertalan), míg a helyi tanács es a minisztérium képviselői végül is szükségesnek látták, hogy gyökeresen újjászervezzék a társulatot. Az 1958—59-es színházi évadot az új igazgató: Szőllősi Gyula nyitotta meg, aki a Heves megyei tanács népművelési osztályának volt a vezetője. Ebben a munkakörében alaposan megismerte a színház belső problémáit és a társulatot, éppen ezért úgy szervezte újjá, hogy ezeket a problémákat már eleve kiküszöbölje. Ha Gárdonyi Eger városát a magyar kultúrvá- rosok Dávidjának nevezhette, úgy joggal mondhatják a fiatal és kis Gárdonyi Géza színtársulatot a magyar színjátszás Benjáminjának. Mindössze 29 színészstátusa van — tehát a legkevesebb az országban. Valóban művészi ökonómiával, tehat úgy kellett ezt a társulatot megszervezni, hogy minden szerepkörre megfelelő erők jussanak. Sikerült is, mintegy 7—8 olyan színésznőt és színészt szerződtetni a társulathoz, akik azt lényegesen megerősítették. Rajtuk kívül 11 segédszínész, 13 zenész, 3 rendező és díszlettervező irányításával látta el a művészi feladatokat. A színház állandó ‘dolgozóinak összlétszáma: 99. Minthogy ennek a gárdának Egerben 270 előadást, a tájolási helyeken pedig 150 előadást kellett tartani egy esz'fédőben — természetesen a művészek igénybe- vétele igen nagy mértékű. Ez az egyeztetéstől kezdve számos más problémát vet fel, amelyet a lehetőségek szerint való, fokozatos továbbfejlesztéssel oldottak meg. A továbbfejlesztés nemcsak a társulat keretének bővítését, hanemn a színházépület korszerűsítését is jelenti. A város gazdája abban az időben nem egy állandó színház létesítésére gondolt, hanem tulajdoniképpen csak egy olyan színházteremre, amelyben a vendégszereplő színtársulatoknak adnak szállást. Amikor tehát 1955-ben a Gárdonyi Géza Színház az állandó állami színházak sorába lépett, a népművelési tárcának már mindjárt kezdetben jelentős összegeket kellett áldozni erre a színházra. Amikor a színház a „tanácsosítás” során a Heves megyei tanács kezelésébe került, a tanács valóban gondos és szerető gazdája lett a színháznak. Méltó volt-e a Gárdonyi Géza társulat arra a szeretetre, amellyel az egri közönség körülvette az első pillanattól fogva, és arra az áldozatra, amelyet államunk a színház fenntartására fordított? A színház művészi képe természetesen tükre a társulatnak. Amikor a társulat belső képe művészileg tiszta volt, a szép produkciók jelezték útját, s persze fel-felvillantak azok az árnyképek is, amelyek a belső válságokat jelezték. Három év tapasztalata azt mutatta, hogy a színház elsősorban olyan produkciókban tudott igazán komoly művészi színvonalat elérni, amely nem haladta meg méreteit. Ezt a természetes elvet sajnos több esetben nem mérlegelték kellőképpen, s olyan feladatokra vállalkoztak, amelyek igényükben igen magasak voltak, tehát megvalósításuk fel sem érhetett ahhoz. (Ilyen volt pl. Az ember tragédiája is.) Ezzel szemben szép sikert jelentett Vörösmarty: Csongor és Tünde kamarahangszere- lésű előadása,Hervé: Nebántsvirág c. operettje, Lehár: A mosoly országa, Heltái: A* néma levente, Triestley: A veszélyes forduló c. színmüve!" Az 1958—59-es színi évadban 14 darabot tűzött műsorara a színház. Az évadot "a" közönség köréből érkezett kérésekre való tekintettel Móricz Zsig- mond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül c. darabjával nyitotta meg, majd Dunajevszkij: Szabad szél c. nagyoperettjét játszotta el. Az újjászervezett társulat első drámai sikerét Dobozi Imre: Szélvihar c. művének az előadásával érte el, Horváth Árpád rendezésével, Csapó János markáns, szug- gesztív Csendes Imre-alakításával. Nagy várakozás előzte meg az ezt követő Bródy Sándor-bemutatót, hiszen Gárdonyi Géza mellett ő a város másik íróbüszkesége. A Tanítónő, Kovács Máriával a címszerepben, válóban’ éisemény lett a városban. A kezdeti sikereket a színház tudta tovább fokozni. Nemcsak a nagy sikerű zenés vígjátékokkal, operettekkel (Bástya sétány 77., Viktória, Majd a papa), hanem komoly prózai bemutatókkal is (Szélvihar, Megperzselt lányok). Az 1958—59-es színi évad legkiemelkedőbb előadása az Ilyen nagy szerelem volt. Ennek a modern, nagy igényű drámának kiváló előadása (Vass Károly rendezte) arról győzte meg a színház vezetőségét, hogy az együttes egyikét minőségi változtatás végrehajtásával most már nagyobb feladatokra is képes. Az 1959—60-as színi évad műsortervét ennek figyelembevételével állította össze a vezetőség (Don Carlos, Warrenné mestersége stb.). Az eddigi bemutatók azt bizonyították, hogy — 48
