Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Kővári E. Péter: Idegosztály, avagy egy főorvos macskája

ágyból. Kilesett. A macska suhant be nesztelen, az asztalra ugrott. A fiú mellé telepedett. Szemeit dörzsölte, azután szórakozottan az állat nyakába kötötte a nővér hajából kibontott egyik hófehér szalagot. A macska dorombolt, majd az asztalról az alvó nő mellé huppant.

A fiú hirtelen elhatározással öltözni kezdett. Amikor elkészült, a nővér köpenyéből előhalászta a kulcscsomót és kiosont az ajtón. Körülnézett. Az első kórteremhez lopakodott. Hosszan próbálgatta a kulcsokat a lassan oszló szürkületben. Végre sikerült. Remegett, ahogy benyitott.

Sötétség fogadta. Elszántan nyúlt a kapcsolóhoz. Hunyorognia kellett a vakító fényben. Azután kinyílt a szeme. Hétágyas kórterem közepén állt. A vaságyakor még csak matrac sem volt. A sodronyokat vastagon lepte a pókháló, meg a por.

Szaladt a következő betegszobához. Üresen tátongott az is. A következő, meg az azt követő is. így jutott a hetedik teremhez. Ennek zárjával megint nem boldogult. Lelógó tagokkal állt az engedetlen ajtó előtt. Az váratlanul kinyílt. Egy hálósipkás fej jelent meg a hasadékban. Vékony, fehér köpenyes test tartozott hozzá.

— Kerüljön beljebb. Már vártam.

A fiú bébotladozott. Ragyogóan berendezett kórteremben találta magát. Hét, szépen megágyazott heverő, csipkés ágytakarókkal. A terem közepén álló, nagyméretű, ovális asztalon sűrű, tömött rendben rózsaszín marcipán malacok sorakoztak.

— Kér egyet?

A fiú a fejét rázta.

— Ahogy gondolja. Én bekapok egyet, ha nem zavarja.

Csak így tudok gondolkodni.

Hintaszéket tolt a fiú alá.

— Eressze el magát, az segít. Nekem most gondolkodnom kell, ha nem haragszik.

Bekapott egy malacot.

— Tudja, de ezt csak bizalmasan mondom, itt minden tőlem függ. Tényleg nem kér a marcipánból? Nem? Maga tudja.

A kis emberke hanyatt vágta magát az egyik ágyon.

— Maga úgyis el fog menni innen. Mind elmennek.

A fiú felült.

— Tudja mit, kérek mégis egyet.

A hálósipkás felugrott, az asztalhoz szaladt.

— Na, csakhogy megjött az esze. A főnök nem szólt még a szakálláról?

A fiú bólogatott. A kis ember legyintett.

— Ne vegye föl. Nekünk úgysincs szükségünk utánpótlásra ... Győzzük magunk is a munkát.

A fiú tágra nyílt szemekkel várakozott.

— De hát nincs itt egy beteg sem.

A hálósipkás az asztal mellett állt, gyors egymásutánban két marcipán malacka tűnt el a szájában.

— Elmentek. Tavaly karácsonykor hagyott itt bennünket az utolsó, összegyűjtenek egy kis pénzt, azután saját pszichológust tartanak. Nem jó nekik az állami.

A fiú fölállt a hintaszékből.

— S nem jöttek rá?

— öt éve nem jártak itt a központból.

— De most jönnek.

A hálósipkás bekapta a következő marcipánt.

— Hát ez az. Ezért kell most gondolkodnom.

A fiú az asztalhoz ment. Bekapott egy malackát. Az ápoló a kezére ütött.

— Egy malacról volt szó.

A fiú a szájában tartotta a marcipánt.

— Na, nem bánom, nyelje le. Egyébként megvan a megoldás is.

A fiú sértődött arccal állt a kis ember előtt. Az csontos mutatóujjával a mellékre bökött.

— Maga a megoldás.

— Én?

A kis ember bólogatva nyomott még egy malacot a fiú fogai közé.

*

Másnap reggel az idegosztályon ragyogott minden. Az ajtók, az ablakok, a kövezet, az új szőnyegek, a neoncsövek, s az osztályon dolgozók arca. Amikor a csengő megszólalt, felsorakoztak a folyosón. A főorvos személyesen ment ajtót nyitni. Fékete öltönyös férfi lépett a fénybe, kezében diplomatatáska, szemén vastag keretes szemüveg, benne a lencse gombostűfejnyire kicsinyítette a mögötte ugráló szemgolyót. A diplomatatáskás mögött egy másik diplomatatáskás lépdelt. Másolatként hatott. Megkülönböztetésül fél fejjel alacsonyabb volt az eredetijénél. Az osztály nődolgozói elvették a nehéz táskákat és a főorvosi iroda felé tessékelték a vendégeket.

— Sietünk — jegyezte meg nyersen, menet közben az elöl haladó látogató.

— Csak egy kis kupicával, vizit előtt. Ajánlotta a főorvos.

— Itt úgy szokták?

— Nem, nem, csak arra gondoltunk, professzor úr, hogy talán átfagyhatott az úton.

— Szó, ami szó — enyhült meg a professzor.

A főorvos előresietett ajtót tárni.

— Ha ízlik, tudunk egy demizsonnal esetleg...

A professzor megveregette a vállát.

— Sok ápoltatok van?

Az asszisztensnők közben gyors, de kellemes mozdulatokkal teletöltötték a csengő poharakat. A nővér körbekínálta a tálcát. Dekoltázsát hosz- szan mutatva a vendégeknek. A professzor mélyen beszívta a két halom közül áradó zöldalma illatot, s mintha a szemgolyói is megnövekedtek volna a vastag üveg mögött. Megcsipkedte a nő arcát.

— ö a régi. Mennyi betegük van most, kedvesem?

A nővér a főorvos felé sandított, az kész volt a válasszal.

— A napi rendelésre járókat nem számítva, az a hét. Mind külön szobát kapott, ahogy elrendeltétek.

— Megnézhetjük őket?

— Ez természetes.

A főorvos intett a két asszisztensnőnek, azok ellibegtek. A látogató megállt az első kórterem ajtajánál. A főorvos karon ragadta.

— Ott fönn kezdjük.

26