Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Kővári E. Péter: Idegosztály, avagy egy főorvos macskája

— Csak négyet, egy már van.

Arcukra kényszeredett mosoly húzódott.

— És ki fogja ezt megcsinálni?

Minden szem a szakállas fiú felé fordult. A főorvos felnyíló szemhéjai mögül derűsen tekintett a fiatalemberre.

— Nézze, fiam, maga most végezte az egyetemet, talán még a fejében vannak a szakkifejezések. Tudja ezek, hogy pszeudo, meg skizoid, meg paranoid satöbbi. Nahát, holnap reggelre, ír nekem négy ideggyógyászati tanulmányt. Tulajdonképpen mindegy, hogy miről szólnak ezek, csak ilyen terápiái akármi is legyen bennük és legalább legyenek egyenként ezek a tanulmányok, mondjuk olyan negyven-, uszkve negyvenöt oldalasak. Lehet ritkán gépelve is, lényeg, hogy szedje őket fejezetekbe, kedvesem, így, hogy első fejezet, második fejezet, harmadik fejezet... szóval érti? Végül is felsőbb iskolája van magának, nem?

A fiú nem tért magához. Az egyik adjunktus ráförmedt.

— Nem hallotta mit mondott a főorvos úr?

A másik is hangoskodott.

— Na, mozgás, reggel hozza be hozzánk lektorálásra !

A főorvos vigyorgott.

—- Ti meg nekem a felvilágosítási tervet, világos? Végeztem.

Az adjunktusok távoztak, a főorvos nyájasan szólt a megmerevedett gyakorló orvosra.

— Adja ide szépen a macskámat, azután menjen. Az adjunktus urak nem viccelnek.

A fiú kezébe vette a doromboló jószágot. Elgondolkodva simogatta meg a hátát, az meg hálásan nyaldosni kezdte a kezét. A főorvos meglepetten kiáltott föl:

— Fiam, a macska nagy embert érez magában.

Csücsörítve vette át az állatot a fiútól.

— Csakhát a szakáll. Na, menjen!

*

Másnap reggel, dagadt szemekkel, hóna alatt négy köteggel, a fiú bekopogott az adjunktusi irodába.

— Bújj be!

Belépett. Földre is sütötte a szemét azonnal. Jobb- ra-balra egy-egy fehér bőrös ágyon, egy-egy adjunktus ült. Térdükről az ajtó nyitásakor, a középen álló asztalhoz libbent a két szemüveges asz- szisztensnő. Fölcsippentették onnan köpenyüket és magukra kapták. Az ajtóhoz illantak, ott pufckedlit csináltak a fiú előtt és kilibbentek a nyitva maradt ajtón, magukra hagyva a három férfit. Az adjunktusok nevettek. Egyikük a fiú felé fordult.

— Elhoztad?

A fiú bólintott.

— Mind az ötöt? — kérdezte a másik.

A fiú szeme kerekre nyílt.

— Négyről volt szó.

Az adjunktusok nadrágba bújtak. Az egyik közben megjegyezte:

— Csak nem gondoltad komolyan, hogy mi fogjuk a felvilágosítási tervet megcsinálni.

A másik rákontrázott.

*— Ezeket hagyd itt. Délután négyig tied a nővér szobája. Ott nyugodtan dolgozhatsz. Ha kész, azonnal gyere, addig ezeket kijavítjuk.

A fiú kifelé indult. Két lépés után megállt. Az adjunktusok ráförmedtek.

— Na, mi van?

— Az intézkedési tervben a doktori értekezésem témáját is szerepeltetem: a közösség szerepe az ideggyógyászati terápiákban. Tudniillik, a legújabb szociometriái kutatások . ..

Egy melltartó repült a fejéhez.

— Menj a fenébe!

A fiú délután háromig megállás nélkül dolgozott. Nem evett, nem ivott, vécére sem mert elmenni. Akkor összenyalábolta a papírokat és bekopogott az adjunktusokhoz. Nem kapott választ. Óvatosan lenyomta a kilincset. Bekukucskált. Semmi. Beljebb óvatoskodott. Csak szanaszét heverő férfi és női ruhadarabokat látott, azután valahonnan a mélyből göcögés, kuncogás hangjai szürem- lettek. Hahota hansant. Lábai a fürdőszobába vitték. Belépett. Gőz csapta szemközt. A hangok lentről jöttek. Lépcsőket fedezett fel.

— Ezt hallgassátok meg!

Ez az egyik adjunktus hangja volt.

— Az ápoltak tulajdonképpen mind-mind valamiféle lelki közösségre vágynak, olyan harmonizált szociális egységet keresnek, amely kielégíti szeretetéhségüket..., be kell fosni, hogy miket nem ír ez!

A másik adjunktus fuldoklása hallatszott.

— Csóóónakot belőle. Cső . .. Cső .. .

Ebben a pillanatban elillant a gőzfelhő és a fiú lenn egy kék vizű medencét pillantott meg, amelyben a két adjunktus és a két asszisztensnő fet- rengett nevetve, mezítelenül. Száztizenkilenc libegő papírcsónak között. A felolvasó adjunktus gyors kezekkel hajtogatta a százhuszadikat.

— Ez volt az utolsó — mondta, majd az egyik asszisztensnő si'koltott fel.

— Honnan jön ez a hideg?

Valamennyien föltekintettek, a fiú még idejében lépett vikssza.

— Valamelyikünk nyitva hagyta az ajtót —hallotta a felolvasó hangot. Egy másik csatlakozott hozzá:

— Te vagy a legfiatalabb, mássz föl.

Csobogás következett, aztán kuncogás.

— Na — visította az egyik asszisztensnő. Az adjunktusok vihogtak.

— Csak nem hagyjuk, hogy a fejünkre csurogjon a víz a szákálladról.

Mind a négyen nyerítettek. Az egyik adjunktus fennhangon röhögött.

— Tessék levágatni! A végén mind levágatják —■ mondta a főorvos hangján a másik adjunktus és tüsszögni kezdett. Nem tudták abbahagyni a nevetést. A fiú elrohant. A nővér szobájában az üres papírokra borult. Vállát zokogás rázta. Meleg test simult hozzá.

— Gyere, kicsim. Anyuci majd megvigasztal.

Ájul tan engedte át magát a gyakorlott kezeknek.

Másnap reggel arra ébredt, hogy valaki kaparássza a nővér szobájának ajtaját. Kicsusszant az

25