Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - JELENÜNK - Ebergényi András: A művezetők (I.)
két. Tudtak büntetni, vagy jutalmazni, ha jónak látták. Feltétlen tekintélyük volt a munkások előtt. A fehér köpenyesek is mindig hallgattak a művezetők tanácsaira, azt hiszem ezért is volt akkoriban olyan kevés hibás döntés. Egy üzemvezető akkoriban megkövetelte, hogy ha a művezetője javaslatot tett, bizonyítsa be, hogy felülről utasításszerűen előírják, hogy ezt és azt csináld meg, akár egyetértesz, akár nem. A kölcsönös megbeszélés hiányzik ma, pedig ezzel a legegyszerűbb fejlesztéseket, módosításokat is sokkal egyszerűbben lehetne megoldani. Ez a kettő közötti különbség röviden. Akkoriban a művezetők olyan képzettek voltak mind elméletileg, mind gyakorlatilag, hogy amit végre akartak hajtatni a munkásokkal azt kellőképpen át is tudták adni. Az alapos előkészítés és többszörös véleménycsere után bármilyen kérdésre választ adtak. A munkások nem látták azt, hgoy a művezetőjük bizonytalan szakmailag, vagy nem tájékoztatják kellőképpen. A mai művezetők:, szerintem csak egy-egy területhez értenek és nem biztos, hogy az egész munkafolyamatot át tudják tekinteni. Azt hiszem ez a fő baj.” Helyzetünk a felszabadulás után A háború után, elsősorban, a szakmunkáshiány és az újjáépítés szükségessége miatt a megmaradt művezetőket a helyükön hagyták. Sőt, még az államosítás után sem alakult ki egységes irányelv, a termelésirányítás átszervezésére. Erre 1953-tól került sor, s az átszervezési tulajdonképpen napjainkig tart. A művezetők megítélése sem volt egységes. Hol a kizsákmányoló osztály lakájainak nevezték őket, hol a pótolhatatlan szakértelmüket emlegették. Erről az időszakról nem sok feljegyzés maradt fenn, de annyit nagyjából meg lehetett állapítani, hogy a művezetőket általában a régi tisztviselői, műszaki réteghez hasonlatosan kezelték. Volt gyár, ahol még sokáig kulcspozícióban maradtak, de igen sok helyen a politikai türelmetlenség ellenséggé nyilvánította a művezetőket is és ennek megfelelően eltávolították őket az üzemekből. A nagyarányú iparosodási politika, a kisüzemek összevonása egyrészt új követelményeket jelentett a termelésirányításban, más1, új művezetők tömeges munkába állítását tették szükségessé. Ki kellett emelni azokat a jó szakmunkásokat, akik politikailag megbízhatóak voltak, meg kellett szüntetni a hajcsár szerepet, új tartalmat kellett adni a művezetői munkának. Mivel a képzett szakemberek csak korlátozottan álltak rendelkezésre a folyamat eredményeképpen erősen felhígult szakmailag a művezetői réteg. Először az 1023/1951. sz. MT. határozat rendezte a művezetők helyzetét, amely kimondta: A művezető a műhely teljesjogú vezetője, aki gondoskodik az anyagok és eszközök gazdaságos felhasználásáról, a munkafolyamat zavartalanságának biztosításáról. Jutalmazások céljára bérkeretet kapott, felvételi és elbocsátási joga volt. Ez utóbbit a vállalatvezetésnek kellett részére biztosítani. Ezzel a művezető a vállalati és műhelyi kollektíva részévé vált. Azonban továbbra is fő feladata a termelési terv mennyiségi és minőségi teljesítése, a munka leggazdaságosabb elvégzése, az előírt határidők betartása, a termelékenység növelése. Feladataink ellentmondásai a végrehajtás során jelentkeztek. Függő helyzetbe került részben a gyárvezetéssel, részben a munkáskollektívákkal szemben. Tevékenységét számtalan tényező befolyásolta, pl. a munka jellege és nehézségi foka, szervezettsége, a munkahelyi rend, a szociális ellátottság, a baleseti helyzet, munkaártalmak, étkezési körülmények, az anyagi ösztönzés. A művezetők helyzetének újrarendezésével a 35/1964. sz. Kormányrendelet foglalkozott, amely szélesítette a művezető feladatait. A művezetői munkakör ellentmondásai a gyakorlatban a hatáskör és felelősség gyakorlati összehangolásában csúcsosodtak ki. A művezető felelőssége a feladatok személyre szóló kiosztásától a kivitelezésen keresztül a munka átvételéig, illetve ezek igazolásáig terjed, de nem rendelkezik fegyelmi jogkörrel, jutalmazási és ösztönzési lehetőséggel. Ezekben a kérdésekben általában csak javaslattételi joga van. A gyakorlatban tehát a művezető csak any- nyiban tudja a kormányrendelet által kínált lehetőségeket kiaknázni, amennyiben ezt a vállalat felsőbbszintű vezetői biztosítják a számára. E sokirányú tevékenységnek tükröződnie kellene a művezető bérében. Egy 1971-es KGM-vizsgálat szerint ez így alakult: alapbér mozgóbér jövedelem Szakmunkás 2900,— Ft 200,— Ft 3100,— Ft Művezető 3235,— Ft 340,— Ft 3575,— Ft Üzemvezető 3869,— Ft 599,— Ft 4468,— Ft Ebből is kitűnik, hogy ma nem a legjobb sizakmun- kások válnak művezetőkké, hanem fiatalokat állítanak be erre a munkára, akiknek azonban nincsenek üzemi tapasztalatai és valójában a vállalat- vezetés és a munkások ütközőpontjaivá válnak. Ezért nem tényleges vezető ma a műhely irányítója, „levegő a két cintányér között” mondják több helyen keserűen. Műhelyvezetők a DIMÁVAG-nál A Diósgyőri Gépgyár elődje a Diósgyőri MÁVAG. Nem feladatom a gyár történetének, fejlődésének részletes ismertetése sem pedig állományának strukturális elemzése, ezért a felszabadulás előtti évek néhány jellemző momentumának kiragadásával megpróbálom bemutatni mit jelentett műhelyvezetőnek lenni Diósgyőrben. A századfordulón — más nagyvállalatokhoz hasonlóan — a szakmunkásréteg még jórészt idegen születésű és részben idegen anyanyelvű volt Diósgyőrben is. (Főleg csehek, németek, felvidéki szlovákok). A gyári munkáskolónia építése is valószínűleg ennek a rétegnek a letelepedésével függött össze elsősorban. Mivel a Diósgyőri Vasgyár állami vállalat volt — ellentétben a konkurrens Rimamurányi RT-vel. — a telep építésénél szociálpolitikai szempontok is szerepet játszottak. így igyekeztek a szakmunkásréteget munkásarisztokráciává nevelni, közben a bevándorló pa20
