Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - JELENÜNK - Ebergényi András: A művezetők (I.)
raszti rétegek csak a segédmunkás, napszámos szintig jutottak. 1918—20-ban — Trianon következtében — nagy arányú bevándorlás egyik célpontja Miskolc volt. Elsősorban a töredék megyékből (Abaúj-, Torna, Gö- mör, Kishont) került a városba kb. 5 ezer fő. 1920- ban Diósgyőrben 93% magyar anyanyelvűt, 4,1% szlovák, 2,2% német anyanyelvűt írnak össze, de 1930-ra szinte 100%-os beolvadás történt. A nagy gazdásági világválság erősen megrázta a technikailag is elavult gyárat, sőt a teljes felszámolás is napirenden volt. Űj fellendülés csak 1935 után a hadimegrendelések hatására következett be. Erről az időszakról beszél a szemtanú hitelességével Bódis Gyula, nyugdíjas tmk irodavezető. (70 éves). „Ezt a telepet a gyár vezetősége a felv'déki sváb és szlovák szakmunkásoknak építette, hogy letelepítse őket. Nagy .szakmunkáshiány volt a múlt század végén, de még akkor is, amikor az apám idekerült. Az apáin még céhből szabadult, így egyből felvételt nyert a gyárba. Annak idején az volt a helyzet, hogy a gyár igazgatója, akinek a munkájára igényt tartott, annak rögtön szolgálati lakást is biztosított. Voltak egyszobás munkáslakások, kétszobás segédtiszti lakások, (ezeket művezetők, bérelszámolók lakták), háromszobás riszt! lakások, ahol az érettségizett és főiskolát végzett emberek laktak, főművezetőig bezárólag. Voltak azután négyszobás lakások, ún. főtiszti lakások ahol már a vezetőség lakott. De ilyen vezetője a .gyárnak csak kb. 6—8 embere volt. Az 5 hengerdének a kikészítő és melléküzemeivel együtt egyetlen vezetője volt. Minden üzemnek volt egy üzemvezetője, illetve egy főművezetője, ezeknek volt műszakonként 1—1, azaz üzemenként 3 művezetője. Az adminisztratív ügyeket minden üzemben egy 3—4 tagú bérelszámoló csoport és egy 3—4 tagú gazdásági csoport intézte. Egy vezető 2—300 embert irányított úgy, hogy a gyár össz^ létszáma 6—7 ezer ember körül mozgott a háború előtt. A háború után volt úgy, hogy 12 ezer embere volt a gyárnak. Először centralizáltak mindent, azután az utóbbi időben újra a decentralizálás került előtérbe. Jelenleg úgy néz ki a szervezeti alapséma, hogy egy-egy egységhez 4—5 alapegység tartozik. Így jöttek létre az igazgatóságok, majd a gyáregységek. Ma van négy gyáregységvezető, azoknak 4—5 üzemvezetőjük. Ezeknek vannak művezetőik és adminisztratív csoportjaik. A decentralizálás következtében megnőttek a gyáregységi adminisztratív feladatok. Ma már az elő- és utókal'kulációt, termelésirányítást, bér- elszámolást, kooperációs ügyintézést a gyáregységekben végzik de úgy, hogy a központi szervek létszáma nem csökkent, hanem emelkedett. A mai állapotokat összéhasonlítva a korábbiakkal elmondhatom, hogy legalább tízszeres improduktív létszámmal dolgozik a gyár jelenleg, amit semmi sem indokol. Visszatérve a szolgálati lakásokra, ez a rendszer — mármint a szolgálati lakás, mint intézmény — megszűnt. Ugyanúgy laknak mint régen az emberek, de tanácsi lakásokká lettek átminősítve. így persze már nem volt a gyárnak sem érdeke, hogy rendszeresen tataroztassa a házakat és azok gyorsan leromlottak. Ez a lakás amelyben vagyunk 1894-ben lett átadva, az ún. „régi telepen”. 1904-től kezdődően építettek egy különálló munkáskolóniát az ún. „új telepet”, ami körülbelül tizenegy utcából áll. 1938-ban pedig egy „egészségügyi telepet” építtetett a gyár, a veszélyes munkakörben dolgozók részére. Ezenkívül van még az ún. „bornemissza telep”, amely hasonló a miénkhez. Ezek voltak az egészségügyi lakások, ahová a szilikózisos stfo. embereket helyezték el. Ma már ezek az elnevezések megszűntek és az újonnan beköltöztetett embereket már össze-vissza helyezik el. Ma nem szelektálnak, hagy ez veszélyeztetett munkakörben dolgozik, a másik főmérnök, akinek kiutalják a lakást és akinek szerencséje van az költözik a megüresedett lakáséba. A háború előtt, ha a munkaviszonya megszűnt az illetőnek, akkor a lakást is elvették tőle, hiszen ez érdemekhez kötött juttatás volt. Mondhatnám úgy is, hogy beosztásnak megfelelő juttatás volt, majdnem hogy ingyen. Aki a gyár szolgálatában állt, annak olyan kedvezményei voltak, amelyek csak állami vállalatoknál voltak meg. Pl. ingyenes utazás a MÁV vonalain, ingyenes szénakciók. Ha szüksége volt egy gyári alkalmazottnak valamilyen hulladék anyagra, ahhoz is hozzá lehetett jutni kedvezményesen. A légkörre jellemző, hogy mindenki ismert mindenkit. Én is ismertem a telepen minden utcát, az utcában minden lakást és a lakások minden lakóját. A háború előtti igazgatók és más vezetők állandóan sétáltak a lakótelepen délutánonként, elbeszélgettek a munkásokkal úgy, hogy azt mondhatom, hogy még az igazgató is mindenkit ismert a telepen. Akkoriban az igazgatók azzal kezdték a munkásfelvételt, hogy berendelték az embert és mindenről kikérdezték töviről-hegyire. Minden dolgozót ismerték pedig voltunk vagy háromezren. Most v:szont előfordult, hogy én az igazgatóságon dolgoztam, de léhet, hogy az igazgató, vagy a főmérnök sem ismert, pedig közvetlen beosztottja voltam. A közvetlen emberi kapcsolatok ma már nem léteznek a gyárban. A telepen lakók a háború előtt a régi gyári törzsdolgozók voltak. Mint mondtam mindenik ismert mindenkit, a kapcsolat az emberek között szinte családi volt. Nagy összetartó erőt jelentett ez! Ha valakinek szolgálati lakása volt, az azt jelentette, hogy a gyár befogadta, törzstagként kezelte. A felszabadulás után ez megváltozott. A törzstagok meghaltak, nyugdíjba mentek — mint például én is — nagy részük vidékre költözött és az újonnan betelepítettek nagy része már nem is a gyár dolgozója. Nagy szakmai elvándorlás indult meg. Előbb az 50-es években az iparosítási hullámmal, később úgy 1960 körül pedig a tsz szervezésekkel. A mai törzstagok jó, ha a telepi lakosság 50%-át elérik. Szemben a felszabadulás előtti 90%-kal. így ma már nem lehet 21
