Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Grezsa Ferenc: Jegyzetek Illyés Gyula művének margójára

jezés, mert Bihari játékában Valóiban életre kelt a Kossuthért tűzbe menő, a forradalomért, a harcért lelkesedő, a népből származott és a néphez tartozó férfi. Alakítása a szó szoros értelmében felejthetetlen. Harminc év távlatából látom az alakját, hallom a hangját és figyelem a gesztusait. Amikor Kossuth egy pohár vizet kér, és felesége, tartva a megmérgezéstől, ijedten tartja vissza urát a pohártól, Józsa belekóstol a vízbe, s arcán egy pillanat alatt vonul át a csodálkozás: ki merné Kossuthot megmérgezni; a gúny az asszony felé: ok- tondí, gyáva, és a feltétlen hűség Kossuth iránt: ha mérgezett, én haljak meg, ne ő.

És az utójátékb'an az öreg1 Bodnár Jenő volt ■Ihász. Az a Bodnár Jenő, aki egy hosszú színi pálya során jóformán csak epizódszerepeket játszott,

de akire Hevesi Sándor azt mondta: Bodnár Jenő nélkül nincs Nemzeti Színház. (A kitűnő igazgató- rendező azt értette ezen, hogy a színház nem lehet meg olyan megbízható epiződisták nélkül, mint Bodnár Jenő.)

Az előadási csúcspontja természetesen Kossuth és Görgey összecsapása volt, az a hír® jelenet, amikor Kossuth felkapja az asztal ról a karos gyertyatartót és Görgey arcába világít. Hogy a szemén keresztül lássa meg.

Vannak színpadi mondatok, mozdulatok, gesztusok vagy csak pillantások, amelyek meghatározzák az előadás irányzatát. És amelyek — mint e példák is mutatják — kitörölhetetlenül vésődnek a nézők emlékezetébe . . .

Cenner Mihály

Jegyzetek Illyés Gyula művének margójára

,,Mindennek jöttem...”

Ady ars poeticáját, az „én nem bűvésznek, de mindennek jöttem” teljességigényét — a magyar történelem jól ismert alakulása folytán — irodalmi örökösének, Illyés Gyulának is vállalnia kell. Ady a mintája, aki mindvégig ..élesztő méreg, sarkalló adósság” számára, ö is több akar lenni, mint költő: gondja a magyanság történelmi sorsa, a honi kultúra egésze. Feladatvállalásaiban mindig szembetűnő a célok magassága: a nemzet alatt élő milliókat fölemelni a történelembe; fölháborodni érdem és ítélet hands arányán, népék, nemzetiségek „Izsák-sorsán” — anyanyelvhasználat, emberi autonómia, közép-kelet-európai rokoni együttélés korlátozásán; „házőrző” erkölccsel élni és gondolkodni — a könyörtelen hitelességgel megfogalmazott tragikus helyzettudathoz az előbbre vivő s feloldó katarzist is megidézni, a Fautmmal a Vo- luntast szegezni szembe. A heroikus aspiráció azonban sohasem jelenti számára a parttalan önérvényesítés lehetőségét, tér- és idő parancsolta fegyelem inkább, szellemi ökonómia, alkalmazkodás kultúráink belső munkamegosztásához. Pályáját egybefonja a népi írói mozgalommal, műve annak mintegy summája lesz. Személye a garancia — a Magyar Csillag idején—hogy képződik irodalmunk egysége. Mint Bartók Kodállyal. Ady Mórieczal, — „példamutató ikerpárba” szövetkezik Németh Lászlóval: felosztják egymás közt a műfajokat és szerepeket. a verset és a prózát, a taktikát és a stratégiát, az utópia és a közélet terrénumait. Németh többnyire a „láthatatlan” Roland-i küldetést vállalja, műve „homályban” készül, Illyés viszont jobban benne él a konkrét időben, alkalmasabb nála az organizátori, sőt vezéri szerepre.

A teljes birtoklásának törekvéséből válik érthetővé az Illyés-i életmű eszmei és formai gazdagsága. Igaz, á riporter kérdésére, hogy minek tartja magát, költőnek vagy prózaírónak, kategorikusan válaszolja: „Költőnek! Minden más művet odaadnék egyetlen versért!” —, líráját mégis, bár művének magva, központja, esszék és regények, drámák és műfordítások, önéletrajzi és publicisztikai írások bonyolult szövevényével veszi körül, belőlük hatalmas, alig áttekinthető birodalmat szervez. E „sökműfajúság” azonban nemcsak ..honpolgári adó”, hanem belső alkati sugallat is. Németh László, aki költészetében „a távoleső versösztönök spontán egybehangoltságát” dicséri, így jellemzi alakját: „A könnyed összegezők. a Rafael-természe- tek közül való, akik az ellentétet azzal, hogy magukévá teszik, kiegyenlítik. Tanulékonysága ugyan távol áll Babits stílusmimikrijétől, de azért érezni lehet, hogy minden használható forrásból merített; nemcsak színváltó természet, hanem mohó asszimiláló is.” Az ábrázolás érvényét maga Illyés is megerősíti: „Én általában igen keményen amellett vagyok, hogy mindenki, ami hatást csak tud, vegye használatba. Éljen vele, mert csakugyan nincsen őseredeti költő” — feleli egy interjúban. Lírájának eredet’sége nem elemeiben, eszközeiben van, hanem a kompozícióban. Költészetét —, hogy a Petőfi fejlődését leíró metaforáját reá is alkalmazzuk — az egész kor dajkálja naggyá. A szellemi égtájakat kijelölő Ady. a lírát a folklór egyszerűségén frissítő Erdélyi, a vers forradalmát vívó Füst és Kassák, a választékos ízlésű Kosztolányi. Az összegezés igénye nem csupán az indulás, hanem az egész alkotói pálya törvénye.

Lautreamont igazságának akar megfelelni: ,.A költészet akkor lesz igazi, ha közösben készül.” Mint a népdal. Nem csupán az egyéniség másoktól megkülönböztető, éles kontúrú rajzolata, hanem kollektív tapasztalat is; a közösség törvényét és erkölcsét megfogalmazó.

A „beolvasztó” természet esztétikai következménye az összerakó-integráló versépítés. Az Illyés11