Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Grezsa Ferenc: Jegyzetek Illyés Gyula művének margójára

vers alkatától idegen a „kioltásos” technika: egy- egy alkotóelemnek más alkotóelemek rovására történő „fölerősítése”, „kiugratása”. Nem a differenciálódás útján halad, mint például Verlaine, aki túlterheli a zenét, miképp a szürrealisták a szabadasszociációs képet, az expresszionizmus a dikciót. Számára a költemény hangulat és történet, gondolat és dráma természetes egysége. „Ész és szív” kiegyezése, pátosz és játékosság, irónia, és tárgyilagosság, konkrétum és metafizika egyszerre; az idill naívsága és az eszme izgalma. Nem hiányzik belőle se az epikaim: a leíró és elbeszélő gesztus, se a konfliktus: a lírai én belső dialógusa. A sokféleségben megvalósuló egység csodája. Ily- lyés maga nem véletlenül hasonlítja valamiféle eleven organizmushoz: „Mű az, amelynek élete, szívverése, valami lüktetése van.” Egy-egy verse is összegez, miképp egész költészete.

Jelenidejű múltszemlélet

Múltat sokféleképpen lehet idézni. Lehet kér- kedőn, a jelen pragmatista nézőpontjából. Ez esetben a história korunk szolgálóleánya: érv napi teóriák és átmeneti struktúrák igazolására, mai fensőbbségtudatunk alátámasztására. A múltból csak az érdekes, ami a jelen előtörténetévé avatja: a régi hibák és bűnök, amelyet azóta túlhaladtunk, illetve az előre utaló pozitívumok. De lehet idézni menekülőn, az objektivitás álarcában, ellenvilágként is. Most ellenkezőjére fordul az előjel: befejezettsége okán a történelem merevedik abszo- lútummá, amely életünkre analógiáival se konkretizálható. Jó megmerülni benne, de korántsem ma- gistra vitae: a pragmatizmus hasznosságelvét a pozitivizmus öncélúsága váltja föl. Illyés történelmi gondolkozására és magatartására egyik véglet se jellemző. Nem oldja fel a múltat a jelenben, de a jelent se a múltban. Számára múlt és jelen: autonómiák kölcsönhatása. Történelmünk realitás: folytatható, de megismételhetetlen, ám róla való tudásunkat mi teremtjük, s így — ha tanulságait fölismerjük, sugallataira hallgatunk — a múlt a jelen közegében formálója lehet jövőnknek. Múltunk kívül-bélül határ és irány. Hisz kettős kötöttségben élünk, „vágynak és törvénynek foglyaként.” A fogság tudatosodása alkalmazkodás is: önmagunk természetéhez és a viszonyokhoz, de fel- szabadulás is: értelmes tettekre. Ember és világ viszonya dinamikus: mi is „faljuk a világot”, ő is „töltékezik” velünk. ' A történelem az író szemében nem ember nélküli folyamat, tények és eszmék halmaza, hanem emberi cselekvés és tapasztalat; közérzet, melyet korhangulat határoz meg; események és sorsok emlékekből fölidézhető élménye; tettékre váltott meggyőződés — egyszóval: alternatíváival és választásaival megelevenedett élet. Csak bennünk, humanizálva válik sons- formáló erővé. A történelemnek nem a Metafizika, hanem az ember a gazdája.

Illyés jelenidejű múltszemléletét sok versével igazolhatjuk. Válasszunk egyet, találomra a legismertebbek közül — A reformáció genfi emlékműve előtt címűt. 1946-ban, korszakváltást megelőző történelmi pillanatban keletkezett, a virágzó demokrácia dogmatizmustól, személyi hatalomtól fenyegetett légkörében. Epikus az indítás: a tárgy megnevezése az élmény közegében. A múlttal szoborba dermedve ismerkedik a költő, tudva, hogy „nincs visszafelé út”, a történelem számunkra moz- díthatatan realitás. Módszere is ennek megfelelő: a „szobrász” tárgyilagosság; el-visszahátrálni a műtől a táivolság, az objektív értelmezhetőség pozíciójáig, a szubjektív benyomást a tapasztalat adataival ellenőrizhetően. Az expozícióba rejtett seregszámla után a második strófával látomásba oldódik a látvány: a szoborcsoport a képzelet által megelevenedik, a tér, „a mögéjük kövesedett idő” statikus dimenziójából átlényegül a rohanó időébe. A reformáció hősei „kaszárnya-számadásra” sorakoznak, hogy ügyük értelmét „tett-szóval” magyarázzák. A hang — a versszakok közé szúrt egyszavas kérdés izgalmával — türelmetlenné fokozódik. A bírálat nyerseségévé. Kezdődik a dialógus:

kik után tárgyként maradt fönn a szándék, mennyi az igazság még öklötökben.

Akár egy hitvitán, antagonisztikus az eredmény. A cél nem igazolja az eszközt, a vallásháború a mocsokból kimentett eszményt:

Hogy várja örök üdv a lelket: rángtak milliószám kínban a testek.

Nem dönthet fegyver az ész nevében. De a küzdelem hiábavalóságára szavaz — újabb élmény: a pápista és újhitű falusi papok jelenkori kacsasül- tes groteszk ferblipartijával — az idő is. A hősi eszme a történelem egy pontján anakronisztikussá válik, csak a humor, az irónia eszközeivel ábrázolhatom Kiderült, hogy Isten nevével „nem érte folyt a harc, hanem miatta”, a Sátán győzött benne a hit balekjai által, semmivel se több a „keresztyén”, mint a keresztény”.

karddal csaptatok ti is a Csomóba: a Föladatba, mely épp a kötés kibogozásával szép és merész.

Az „úrhitű tolnai pásztor” kategorikus nem-jére — jelezvén, hogy belső polémia zajlik — a „csupa dac sárréti prédikátor” igen-je felel. Ha nincs protestantizmus és vallásháború, akkor tán nincs is inkvizíció?

hiszed, hogy lett volna béke, olyan bár, amilyent az imént lemosolyogtál?

Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs — Kálvin?

Mert a hitújításnak rejtettebb győzelmei is vannak: Giordano Bruno máglyája nélkül ma nem égne villany. S nemcsak a szándék vezérelte a reformátorokat, lökte őket előre, „mint lőpor az ólmot”, a múlt is! A vita feloldásaként a verskezdő köznapi-emberi reláció visszatérése keretként zárja le a gondolatmenetet :

Álltam, némán, hírhozó katonájuk, már azt forgatva, hogy én mit kapok, nem is őtőlük magyarázatot: a tettektől, melyek — akár a gyermek — magukért csak felnőttsorban felelnek.

12