Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kristó Nagy István: Költészet, nagyvilág, népiség

de Zaklatott, egzisztenciális fenyegetések miatt nem egyszer szorongó hangján, korunk végtelen bonyolultságának érzékeltetésével s mégis: a biztató — szocialista — jövő tudomásával.

Igen, korunkban minden bonyolult, de a legnagyobbak — József is — a törvényt kutatják. És mégsem csupa komolyság ez a költészet, hanem folyvást játékos1 is, —• keresi a szépet, de nem a szépelgésben, hanem test és lélek békéjében leli fel, amely majd egy új társadalmi rendben lehet általánossá. — Nos, ez vált élő költészetté József Attila verseiben, melyek elképzelhetetlenek az avatítgarde formai vívmányai nélkül.

De ezt a modellt évtizedekig éppúgy nem követte a magyar költészet egésze, mint a bartókit a magyar zene. Nem volt eléggé népszerű, s ezt a szót akár összetevőire is bonthatjuk: nép-szerű, — az élcsapathoz szólt, csak mára ért el a tömegekhez. Akkor népi hang kellett, nemcsak harcos, hanem közérthető is, szóval a nemzet egésze számára közvetlenül érthető, átélhető költészet, a József Attila-ihoz képest leegyszerűsített (sokban a parasztival adekvát (világkép) szimplább kifejezésmód, amely ugyanakkor szintéh mélyenj'áró (azaz, őszinte, emberi) és hatékony. Ezt nyújtotta a zenében Kodály, a költészetben Erdélyi, s ezt vette át az avantgárde-on nevelődött, Párizsból hazatért Ily- lyés Gyula — mint ahogy ugyancsak a harmincas években programszerűen egyszerűsítette költészetét Aragom és Eluárd.

Kép, táj, helyzet, cselekvés1 leírása, s ami a képről, eseményről a költőnek eszébe jut; mindez hasonlattá mélyül, jelképpé lesz, általánossá válik, formáját pedig a népdalszerű rimelés és ritmus szabja meg. A magyar „népi” költészet ezáltal teljesítette társadálmi funkcióit: a felszabadulás előtt fellépett a feud'ális maradványok ellen, a paraszt- sáig egyen jogúsí táisa érdekében, a földosztás mellett. És a felszabadulás után is ezen az úton haladt tovább a munkásköltő: Benjámin László, a félpro- letár-kispolgárság költője: Zelk Zoltán, s természetesen a népiek második csapata is: Kónya Lajos, Mátyás Ferenc, nem is szólva az új nemzedékről: Csanádiról, Juhászról, Nagy Lászlóról, Simonról, majd Csoóriról és Váciról.

Azt mondhatjuk: mindez csak a népi íróikra érvényes — és a Nyugat? Csakhogy a Nyugat európaiságával is baj Van. Költői többnyire megrekedtek az impresszionizmusban, vagy önnön aggályaikban. Jól tudom, minden szavam, jelzőm vitatható — de nem irodaiomtörténetet írok, hanem esszét, tehát: kísérletet teszek költészetünk igazabb, őszintébb, teljesebb megközelítésére, s ha külön-külön mindenben tévednék is, annak egészében, amit mondok, mindenképpen „Van valami”. Nos, hladd próbálkozom egy párhuzammal: vessük össze Ba- bitsot T. S. Eliottal. Egyazon tehétség, műveltség, polgári humanizmus; lázadás és konzervativizmus ugyanazon egyensúlya, hasonló tanárosság, ugyanaz az „intézménnyé” válás; egy-egy ország gazdag irodalmi életében, s ugyanazon menekülés; az elvont emberségbe, sőt vallásba. Csakhogy Eliot az elidegenülést csitkorgóan éles hangon, ironikusan, és bonyolulton fejezi ki, miközben társadalmi tekintetben — enyhén szólva — megalkuszik. Babits

viszont, aki a forradalom utón ijedten vonul visz- sZa, már 23-bán a hivatalos világ szemébe vágja a Petőfi koszorúi-1, majd bátor antifasiszta hitvallását biblikusán archaizáló nyelven adja elő; ami eszmei győzelem, de művészá-mesterségbeli-eszköz- beni elmaradás1.

Vagy Szabó Lőrinc, az anarchista lázadó, szépen kikalapált versekben vall ugyanarról az elioti elidegenedésről; hiába van ejambemant, henye rím vaigy asszonánc: ez a költészet épp formai tökélyével egy, a polgári világban, sőt eszmékben már rég nem létező harmóniát sugall! Bizony konzervativizmus ez, a többieknél, pl. Rónay Györgynél, Vas Istvánnál is, szinte a hatvanas évekig. Miért? Mert a képek nyugalma, a hasonlatok kezelése, a rím, a ritmus, strófa-szerkezet olyan egyensúlyt érzékeltet, ami legkevésbé eszmeileg igaz; belső rend helyett (amit a szabadvers követel meg!) a külső forma rendje Valósul meg: a népieknél a múltbeli („nemzeti”), a polgároknál az „örök emberi” humánum, a szocialistáknál pedig a „jövőé”, csakhogy bonyolult korunkban — hitetlenül. így lett századunk magyar lírája minden szépségével együtt elmaradott, amely önmagát ismételte; mind kevésbé keltett igazi szellemi izgalmat; az olvasó részéről nem kívánt küzdelmét, igazi odaadást, mint már száz éve pl. a Vörös Rébék, vagy mint a fiatal szocialista lírában Majakovszkij köfltészéte. Elősegítette ezt — ismétlem — a Horthy-időkfoen az aVantgarde „kompromittálódása”, a sztálini korszakban pedig a „népi forma” megkövetelése.

Félreértés ne légyen, kellett és — kell ezután is —a rendezett, áttekinthető forma, de nemcsak ez kell, a most és közvetlenül mindenki által érthető- élveZhető, hanem az új követelése, az ízlés nevelése is. Ahogy a század elején nem Csizmadia, hanem Ady kellett légyen a szocializmus igazi költője ...

Noha a legtökéletesebb költői életmű József Attila halála óta az Illyésé, noha abban az avant- garde hatása Füsttől, Kassáktól Tzaráig szintén ott munkál, mégis: önmaga visszafogása, megfe- gyelmezése, a népköltő nemes föladatának önkéntes vállalása adott alkalmat arra, hogy lassan túlnőjön rajta a semmivel sem törődő Weöres Sándor, aki nem az országot, „csak” életművét építette.

Illyés fölé nőni? Hát nem ő a legnagyobb, ahogy elmefuttatásunk elején állítottuk? Dehogynem — csakhogy sokféle nagyság van. Illyés nem csupán költészete, hanem egész pályája, mi több szerepe révén nem a legnagyobb költőnk, hanem a legnagyobb élő magyar alkotó. Nem azért, mert harmadikként kapta meg a legrangosabb nemzetközi költészeti díjat, amit Knokkéban adtak át néki. Hanem mert mikor visszahúzódott a közérthető népi költészet útjára, a kor legnagyobb új politikai eszméjét, a népfrontpolitikát vállalta, s különben is, amihez csak nyúlt, abból társadalmi és művészeti tekintetben egyaránt mindig a legújabbat, legfontosabbat ragadta meg s formálta ki.

Irodalomtudományunk és -kritikánk máig súlyos terhe az a „szakosodás”, amely hajlamos a magyar irodalmat önmagában szemlélni, sőt alig is képes másra, mint a magyar irodalom vizsgálatára. A ze3