Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kristó Nagy István: Költészet, nagyvilág, népiség
neben akadt olyan Szabolcsi, aki az egész glóbust látta, ha m'agyar művekről szólt is — az irodalomban alig, vagy ha igen, az igencsak „céhem kívüli” volt, mint a legnagyobb példa: Németh László. A föntebbi kis észrevételek is zavaróan hathatnak, hát még ha — mondjuk — Erdélyit Pounddal, Ily- lyést Aragonmal vetnők össze. Pedig épp Illyésnél lenne ez indokolt, hiszen ő aztán a párizsi avantgarde (hogy Bakonyt ne mondjak) sűrűjéből jött haZa, s minden modemfcedési szándék nélkül maradt népszerűén, nép-szerűen is korszerű, míg az avantgarde most már vagy hetven éve folyvást kiagyalni kénytelen azt, ami még nem volt, néha zseniálisan, néha meghökkentően, néha csak a szerényebb tehetség leplezésére (mint mondjuk, a kedves Tam- kó Sirató esetében). Illyésre térve, Vajon tudatosítottuk-e már, hogy a második világháború után kibontakozott új realizmusnak és tény-irodalomnak volt már a harmincas években mindmáig alig fölülmúlható remeke a Puszták népe. Ha nem lehet nyíltan lazítani, akkor a puszta tények szenvtelen előadásával kell kiváltani a kívánt (akár forradalmi!) hatást — jól tudták ezt mások is, de Illyésével vetekedő művet tudtommal csak Vittorini hozott létre a Szicíliai beszélgetésnél. (Igaz, ő „modernebb” is lett, mert az akkori magyarországinál is súlyosabb, direkten elnyomó, nyíltan fasiszta trendszer már akkor olyan képes beszédre szorította rá műve Vége felé, hogy szinte szürrealistának kellett lennie.) Vagy hogy egy másik, harmincas évekbeli világirodalmi párhuzamot vonjak meg: az életrajzi regények divatja idején melyik Graves, Maurois vagy Zweig írt Petőfi-könyvhöz méltó (művet; egy lesz majd vele egyenrangú, de ameny- ínyivel a megidézett költő távolabb Van a mától, annyival bonyolultább s fárasztóbb a róla írt mű is: Broch Vergüius-a. i Mi persze magyarok lévén, párhuzamokkal nem (sokra megyünk, ámde számunkra — máig — az a fontos, hogy rólunk van szó, — de te fabula a nar- ratur... És ahogy Illyés szólt-szól rólunk, az viszont létérdekeinket érinti; mit érdekeinket? létünket magát. Hadd vegyek egyetlen kérdéskört: a hazafias helytállásét, hogy ellenállást ne mondjak, szóval azt, ami hazafiságból és népfrontpöli- tikáiból következett (volna). ; Petőfi könyvében így foglalta össze Illyés a haza fogalmát: „A haza a szabadságjogokat biztosító keret, melyben mindenkinek egyformán helye és szerepe van ... nem bástyafal minden ellen, ami idegen; kapu még tágabb közösségek felé... A legtökéletesebb haza a keretül szolgáló eszmék legtökéletesebb megvalósulásá.” Petőfi idealizmusának és új, friss internacionalizmusának kissé korszerűsített változata — mindenesetre ma is rokonszenves álláspont. A felszabadulás után viszont már negatívumokban kell megfogálmaznia, hogy mi nem haza fiság; emlékezetes versében („Nem volt elég”) ezt írta: Nem volt elég, nem volt elég sem a hűség, sem a szívósság, mitől egybeáli egy-egy ország s nemzet is lesz a nemzedék. 6 a bátorság sem volt elég. Külön-külön bár odahagyta sorsát a sdk hős áldozatra, az sem volt elég menedék. Másfél évtized múltán ugyanezt a gondolatot írta meg Malom a Séden című drámájában, s mondanom sem kell: a hazafiság ilyen negatív megfogalmazásának 56 után is, máig is van írói, emberi, művészi hitele; a múlt (nem is alantás, csak impotens) „hiaZafiságánák” belülről jött, igaz bírálata. A dráma alig mondott többet, mint amit a 45-ben írt vers summázáSa: (Nincs hazád s amit fölrakhatnál, tetőled nem lesz jobb amannál, szóródj világgá, nyomorék. Ez persze „így” 44-re vonatkoztatva, 45-ben meg- irVa sem volt igaz, a versben is fölsejlik, hogy a „külön-külön” áldozat helyett valami nagy kollék- tívumra lett volna (lenne?) szükség. A Petőfi- könyv megírásának idején Illyés1 még ehhez a népi, közösségi reményhez közelebb állt a „mindenkinek egyformán helye és szerepe van” haza-fogalmával, mely „kapu még tágabb közösségek felé”. A vers és a még későbbi dráma ehhez képest szinte visz- szalépés volt: Illyés csalódva a 45 utáni politikáiban, szinte a régi értelmiség — igaz, legjavának — szemléletét tette magáévá, s ez még a darabja egyik hősében megelevenített Zsilinszky-féle magatartásban is zsákutca. A dráma — utólag —mit- sem számolt egy kibontakozó valóban népi politika lehetőségeivel, mintegy a „hármádilk utas” magyar értelmiség szemszögéből látta, (jóllehet kritikusan) a haZaépítés reménytelenségét. Nemcsak 1944. „végzetét” éreztette, hánem mintha arra utalt volna, íme, magyar népi értelmiségiek, ti mindent rosszul — mert magatok — csináltátok. Ami persze igaz is, csakhogy kivel szövetkezett volna a hajdani népi értelmiség? Egy — osztályellentétektől is széttagolt — szervezetien, s csaknem szervez- hetetlen parasztsággal? Egy vidéken alig létező, absztrakt munkássággal? Majd Rákosival? Gerő- vel? És egy, általuk kisajátított, fél- és ál-marxizmussal? Ilyesmiket kérdez — hogy még mindig az illyési életmű egyetlen opusát idézzük ide — a Malom a Séden, hogy minderre a történelem adjon, hitünk szerint most már végleges, pozitív választ. Ámde ennek az alig méltatott s mégis: egy napjainkban újjáéledő Zsilinszlky-kultuszban különösen hangsúlyos műnek, befelé tékintésével, az író által is reprezentált népi értelmiség szemléletének, nemzetfogalmának nagy művészi erővel megfogalmazott, hiteles kritikája lévén, máig is megvan az „üzenete”, hogy ezzel az ősi s most (McLuhan révén) újból divatba jövő kifejezéssel éljek ... Így lehetne végigelemezni az egész; életművet, méltatva, s ha kell vitatva az illyési szerepet, szinte napjainkig. Kádár János írta volt a másik nagy népi íróról: „Veres Péter éb a kommunista párt között az idők folyamán három hagy kérdésben volt komoly nézetkülönbség és ütközés. Kettőben ő tévedett, egyikben neki volt igaza.” Alig hinném, hogy az Illyéssel való esetleges „ütközésekben” 9
