Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Kristó Nagy István: Költészet, nagyvilág, népiség
Költészet, nagyvilág, népiség — Illyés ürügyén — Mindig is tudtuk, hogy a magyar filozófia nemzetközi tekintetben jóformán semmi figyelemre méltót nem produkált Lukács György munkásságán kívül, azt is, hogy a magyar regény csak e században lett „nagykorúvá”, hogy Munkácsy festői rangja nyugat felől nézve éppoly jelentéktelen, mint például Vaszaryé; hogy egyetlen, valóban európai rangú szobrászunk vagy drámaírónk sem volt eddig. De most hadd teszem fel az önmarcangoló kérdést: nem önámítás-e líránk világirodalmi rangjáról beszélni, vagy ha valóban voltak világirodalmi súlyú költőink, nem csak egyes, szemé- lyes teljesítményről volt-e szó az ő esetükben is. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kérdéseknek nem sok értelmük van; a művészetben nincs Olimpiász, s ha lenne, akikor sem az a fontos, hogy a Nagyvilág mit szól teljesítményünkhöz — amit épp a költészetet illetően (nyelvi okokból) semmiképpen nem méltányolhat igazán —, hanem az, hogy költőink mit mondanak nekünk, s mennyire rendítenek meg bennünket, akár „nagyok”, vagy „eredetiek” a világirodalom mérlegén, akár nem. De annyit hallottuk és ismételtük: ,,a magyar szellem a költészetben alkotta a leginkább magasrendűt” —, hogy ez a sokszor hangoztatott állítás1 önmagában is megérdemli a meggondolást. Elgondolkodást, mert mérték híján csak szubjektív válasz születhetik — ám egy nemzet szubjektuma akkor is objektív valósággá lesz, ha nem mindenben igaz a tudományos objektivitás hitelével. Gondolkodjunk hát, hogy legnagyobb élő alkotónk, Illyés Gyula életművén elmélkedve, egy kissé líránk, sőt egész nemzeti szellemünk múltját-jelenét mélyebben megítélhessük. Ez semmiképpen nem fölösleges. Hadd teszek ezért néhány, minden bizonnyal Vitatható és vitatandó megjegyzést, szinte advocatus diabeliként. Mert ezek a megjegyzések egész modem líránk fejlődését fogják megkérdőjelezni. A modem magyar költészet Adyval kezdődik, akinek nagysága, világirodalmi méretekben is vitathatatlan, noha az ízlésével éppúgy bajok voltak — ha nem is olyan mértékben —, akárcsak ma a Juhász Ferencével. De mindkettejüknél a diadalmas tehetség az, amely többnyire átemel a buktatókon. Ady tehetsége, egy elmaradott országban, a rég idejét múlta szimbolizmus programjából az éppen korszerű szecesszió formaburjánzását tudta kibontani s hozzá olyan erővel és szenvedély- lyel, hogy az már szinte expresSzionizmussá lett. Tette pedig mindezt olyan politifcussággal, amely a kisnemesiből a leghaladóbb polgári szemléleten át a szocializmus1 igenléséig jutott el. Ady emelt hangjában sok a mesterkéltség, de hallatlan szug- gesztivitása minden kételyt eloszlat. Egészen más a Nyugat többi költőjének lírája: a hangulatok, ízek, színek, általános impressziók, a csengő rímek, formai tökély, kissé fellengzős gondolatiság és dekadencia, szépség és elvont emberség érzékeny polgári-humanista költészete. De volt egy harmadik irányzat is — voltaképpen Ady modernizmusának továbbvivője, az aVant- garde, a futurizmus, expresszionizmus költészete, a magyar szabadvers: a szintén polgár Füst és a forradalmár Kassák lírája. Ezt a költélszetet azonban túlságosan baloldalinak találta az akkor szinte kizárólagos „fogyasztó-réteg”, s 18—19-ben „kompromittálódva”, az ellenforradalom korszakában háttérbe is szorult. Mi foglalta el a helyét? A népi költők, Erdélyi, Illyés. Sinka költészete — a Petőfi-hagyomány, az újból fölfedezett népdalok, népballadák hatása alatt kibomlott, világos, áttekinthető, de gyökereit a paraszti múltba és paraszti erkölcsbe, a közösségi magatartás mélyébe eresztő költészet, amelynek társadalmi mondanivalója is volt, a lázadásé, sőt — Illyésnél — a forradalomé. Egy valaki jött, aki már a harmincas évek első felében világirodalmi szinten teremtette meg a szintézist: József Attila, ö mindent tudott, amit a Nyugat-tói és az avantgarde-tól érdemes lehetett megtanulni, de magában hordozta a népi hagyományokat is —, ha akarta, éppoly elragadó népdalokat írt, mint Erdélyi (A kanász). De még fontosabb ez a József Attila-i szintézis a költői mondanivalót tekintve: közélétiség, politikum, és a legszemélyesebb összefonódásában, a legkorszerűbb módon: a modern ember lelkének igazságot kereső, 7
