Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Pál: Jelentés az S-akció balsikeréről

Jelentés az S-akció balsikeréről

A bolygó féltekéje elfordult a közeli csillag felől; sötétség borult a vidékre, mikor társammal, ígérővel megérkeztünk a veszélyeztetett településhez: S-hez. Hevenyészett kőfal vette körül. Korhadó fakapuja tárva állt; előtte egy elaggott bolygólakó gubbasztott magában. Őrnek véltük, de ag- gályosikodásí helyett hajlongva elénk jött.

— Én uraim — szólított meg bennünket alázatosan —, kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott. Holnap pirkadatkor fölkelhettek és indulhattok tovább.

Gyanakodtunk a nagy hajbókolás láttán, mert a bolygóról kapott információink szerint az effajta viselkedés itt csak ritkán őszinte. Valami ravasz cselre számítván ígérő szabadkozott.

— Köszönjük, inkább az utcán hálunk meg.

De az öreg ebbe nem törődött bele. Addig unszolt bennünket, amíg el nem fogadtuk a meghívást. Ezzel talán föladatunk teljesítése is könnyebb lesz — reméltük. Ám nem így történt.

Végigvonultunk a település kacskaringózó fő- útján. Az építmények közt halomban állt a szemét; tört korsók heverték szanaszéjjel; ételmaradékok kupacainak poshadt szaga keveredett a négylábú bolygólakók ürülékének bűzével. S-ben egyébként feltűnően sok — a bolygón kecskének és kutyának nevezett — négylábú szaladgált mindenfelé. Néhány civilizált bolygólakó is utunkba akadt. Meglepett bennünket öltözékük hiányossága, s hogy mozgásuk kevésbé volt koordinált.

Ebből a környezetből kirívott az öreg bolygólakó épületének rendje, tisztasága. Nem bántuk meg, hogy vele tartottunk, mert otthonában is kedves, sőt alázatos maradt. Egy öblös faedényben folyadékot hozott, hogy lemoshassuk a testünk felületére rakódott szennyeződést.

Amíg tisztálkodtunk, ő begyújtott a tűzhelyébe, és tésztafélét — ahogy ő mondta: pogácsát — sütött számunkra, hogy pótoljuk az utóbbi órák energiaveszteségét. Fémtálban rakta elénk a vöröses, párolgó eleséget, s mi — nem akarván megbántani — színleltük, hogy jólesik azt elfogyasztanunk.

Táplálkozás közben az öreg elmesélte nekünk azt az utat, amit addigi élettartamában megtett. Nem a városban született, hanem az általa tenyésztett négylábúakkal vándorolt S. közelébe. Panaszolta, hogy őt nem kedvelik a településen élők, mivel mindaddig képtelen volt átvenni a helyi szokásokat : a testi gyönyörök fékevesztett élvezését; ahogy ő mondta: a paráználkodást. Ekkor értettük meg, hogy miért fogadott bennünket mérhetetlen alázattal. Ez a szerencsétlen bolygólakó a hozzátortozókkal együtt számkivetett, s ezt az állapotot a bolygólakók nehezen viselik el. Nem csoda, ha minket, akik — mint ő is — idegenek vagyunk S-ben, szeretettel fogadott.

Elbeszélte azt is, mi ad erőt neki a nyomorúság elviseléséhez: a bolygólakók felfogó és meditáló szervének sajátos tartalma: a hit. Hamis gondolatok összefogott rendszere ez, amely a planéta értelmes lényeinek akkori fejlettségi szintjén csaknem nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy el bírják viselni az ismeretek hiánya miatt tudatukra nehezülő nyomást. Vendéglátónk buzgó híve volt a „hitnek”, gyakorta beszélt az „Űrhöz”, aki — hiedelme szerint — mindennek kitalálója, létrehozója és mozgatója volt, különös — a bolygólakók által is felfoghatatlan — ereje révén.

— Térjetek nyugovóra, testvéreim — mondta, amikor fáradni kezdett, s szervezete a bolygón szokásos periódusban pihenést követelt.

Ám ekkor hangoskodás hallatszott közvetlenül az épület bejárata elől.

— Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek az éjjel? — kiáltották odakintről.

Átnéztünk a bejárati fal egyik nyílásán, s láttuk, hogy hím bolygólakók jókora tömege csődült össze az épület körül.

Az öreg képes felén a rémület vonásai kerültek túlsúlyba, ebből láttuk, hogy nagy veszélyt érez. Remegő alsó végtagokkal lépett ki az épület kibejárásra szolgáló nyílásán, s annak fatábláját rögtön be is csukta kívülről.

— Kérlek, atyámfiai — szólította meg bolygólakó társait —, ne tegyetek gonoszságot.

— Hozd ki azokat mihozzánk! — üvöltötte egy dús szőrzetű bolygólákó. — Hadd ismerj ük meg őket! — tete hozzá, s az ismerjük hangsort olyan különös frekvenciával hallatta, hogy társainak légcseréjét szabálytalan működésre — ahogy a bolygón nevezik: nevetésre — ingerelte.

Elaggott gondviselőnk reszketeg hangon rimán- kodni kezdett a sokaldalomnak:

— Van nekem két lányom. Kihozom azokat tihozzátok, és csináljatok velük, ami nektek tetszik! De ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mert ezek az én hajlékomba jöttek.

Még felső két végtagjának vékony nyúlványait is egymásba fonta vendéglátónk — ez a planétán a könyörgés gesztusa —, hogy hallgassanak szavaira. De bolygólakó társai csökönyösek maradtak. Szabályosra formált külsőnk — melyet igazinak véltek — keltette föl bennük a gyönyör iránti vágyat. Ráripakodtak védelmezőnkre:

— Kotródj előlünk, vén bolond!

A szőrös testű a többiekhez fordult:

— Ez az egy minálunk a jövevény! És mégis ő szabja nekünk a törvényt? Tapossuk széjjel!

És nekizúdultak az öregnek. Alig bírtuk kiszedni a szorításukból és becibálni az épületbe. Vadul dörömbölni kezdtek a záró fatáblán, az recsegett- ropogott, kis híján beszakadt.

Ekkor ígérő hirtelen kinyúlt, s föllobbantotta sugárpisztolyát. A hatalmas villanástól a bolygólakók fényérzékelő szerve használhatatlanná pör- kölődött. Még ütötték ugyan az épületet, de csakhamar vaksin, őrjöngve elbotorkáltak mindannyian.

Vendéglátónk csodálkozott, mitől rettentek visz- sza a támadók. Amikor meglátta ígérő kezében a fölizzott sugárpisztolyt, megmerevedett. Társam gyorsan tokjába süllyesztette fegyverét, de a vén

15