Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Hajdú Gábor: Az anyák megérzik
Azon a napon kezdődött minden. Az anyák megérzik. „Boldogtalanságra születtél te, lányom.” Ö felszabadult, semmitől sem félő nevetéssel kacagott. Bálba készült. Gondosan megigazította a szoknya ráncait. A guruló rakás kidomborította a csípő formáját. Négy forintért egy fél éjszakán át táncolhat kedvére. Mindig más arc, mindig más kéz tapintása. Nyirkos, száraz, vagy éppen forró. „Maga sohasem szorítja vissza a kezem”. Pedig tetszett a Jávor-bajuszos. Igazi férfiarca volt, csak ne lett volna örökké az az önhitt mosoly a szája szögletében. Ott csókolta meg az árok partján, amikor kiléptek a bálteremből. A lejtős árokparton álltak meg az esőtől síkos földön a fiú lába megcsúszott, belekalimpált a koszos vízbe. Pedig micsoda csókja volt... ! „Nem megyek magukhoz többé Nusika”. Ezt már a tűzoltó mondta. Minden bálban, amikor megjelent, húzták a cigányok: Hideg szobor vagy, meg sem értenéd... A bátyját küldte oda. Elég volt. Az ujján ott a gyűrű, mit gondolhat a Tamás. Minden nótáért száz forintot kapunk, üziente a prímás. Valamiből nekünk is élni kell. Boldogtalanságra szültelek, lányom. Ezt akkor mondta az anyja, azon a napon, amikor elküldte Tamást. A fiú az ajtónak támaszkodott, behallatszott csuklásszerű sírása. Undorodott tőle. Hogyan bízhatna benne, amikor tőle más lányhoz ment. Már domborodott a kis ribanc hasa. „Minden férfi ilyen. Apád is ilyen volt.” „De nekem nem kell”! Az anyja akkor is sírt, amikor megismerkedett Vele. Az anyák megérzik. Mi vonzotta hozzá, ma sem tudja. Menekülni akart? Két hónap sem telt el, megesküdtek. „Az egyenruha, az kell neked lányom!” Ezzel búcsúztatta az anyja. Tíz hold föld, szőlő és egy erdőrész. Nagy, pajta- Sizerű ház1, földes szobákkal. Volt, benne valami kegyetlen hidegség. Csontig ható. Este érkeztek meg. „Te lettél a lányunk?” Míg vacsoráztak, a hátán érezte az asszony le nem veszi róla a szemét. „Hány hold földetek van?” „Iparos az apám”. „Azok mind kódisok. Van itt a faluban egy nyehó, sáros cipőket foldoz. Szabó is meg kőműves is van. Én csak azt mondom neked lányom, még a szádat se nyisd ki itt a faluban. Ne hallják meg az emberek a szégyenünket!” Az első éjszakához csak ez a csend volt hasonló. Valószínűtlen messzeségben inogtak a csillagok, hideg fényük megtört az ablak üvegén. A meleg dunyha alatt is fázott. A férje hatalmas bütyköst húzott elő a párna alól. „Húzd meg”, mondta. „Talán akkor nem remegsz.” Tudna-e valamire emlékezni vele, ami boldoggá tette? Ági már megvolt, amikor összenyomta Ferit egy teherautó. Tolatott hátra a táborban és neki a fának... A kórházba beengedték. A férje viasz arcát, mintha gyertyából öntötték volna. Valamennyi vonása idegen. Reménytelen, súgta az orvos a parancsnoknak. Ö is meghallotta. Nyolc borda és ki tudja milyen belső szervek. Mégis felépült. De összetörhetett benne valami, azóta más. öcsi is megvolt, amikor felbontotta azt a levelet. Hagyd ott fiam azt a szajhát, nem való az hozzád. A Julis nénéd tegnap is mondta, kommendálna neked egy jobb feleségnek valót. Nem sokkal később Feri részegen jött haza egy este, ő nem tudta mit csinál. Üvöltött, mint akit ölnek, az meg nevetett. Előkapott a szekrényből háromszáz forintot, és az asztalra dobta. „Eredj vissza a kurvádhoz, ide be ne tedd többé a lábadat!” A gyerekeknek kellett volna pedig cipőre a pénz. Forog megint a szoba. Egyensúlyát vesztett hajó. Először lassan billen, nagyon lassan, majd ráborul fojtogatva, mintha össze akarná Toppantani. Bekapcsolja a televíziót. Most semmi. Máskor pedig segíti. Föl alá sétál, talán szűnik majd a kegyetlen nyomás. Minden úgy maradt. Orvoshoz kellene menni... Minek ? Mi történhet még, ami eddig nem. Egyik nap olyan, mint a másik, egyik óra olyan, mint a másik. Ébredés, evés, munka, lefekvés. Várakozás. Mindig ugyanaz. Ezerhétszáz, vagy ezernyolcszáz forint minden másodikén, abból villany, gáz, lakbér, televízió, rádió. Ami marad, abból meg az élelem. A férjétől hónapok óta egy fillért sem kap. Mintha zsarolná. Motoszkálás az ajtón. — Te vagy az Margit? — Mi van veled ? ! Sírtál? Félórája hallgatom azt a hátborzongató hangot. — Nem. Nem emlékszem. — Feküdj le! — Mindjárt jönnek a gyerekek. Csak azt ne mondják, hogy meghibbantam. Neki... Neki el lehetne mondani mindent. . . Akkor talán könnyebb lenne. Margit széket hoz, leül vele szemben. Sárga virág a piszkoszöld fotelben. Tisztítani kellene a fotelt is. Minek? — Rosszul nézel ki! — Miért büntet engem az isten? — Nyugodj meg kedves ... A gátját vesztett hullám tömege rázúdult. — Mi lesz velünk, te magasságba úristen! ?... Négyszáz kilométer.... És mintha itt lenne mellettem. Mintha jégből lenne... Feri azt akarja, hogy oda költözzünk. Elutazott, intézi az áthelyezését. Anélkül, hogy előtte szólt volna. Az apósom meg haldoklik. Az egyetlen ott, aki engem embernek néz ... Látod, milyen apróságokon jnú- lik minden! Motorral borért mentek a szőlőbe és a vízmosásos úton megfordult a hátsó kerék. Letette a bakancsát és a kipufogó lemeze lehúzta a lábáról a bőrt. Cukros, mondta az orvos, azért nem gyógyul. De azt hiszem, rák. Azután üszkösödni kezdett és levágták a lábát. Érted? Minden mindegy volt! így is, úgy is mindegy. Vagy ez, vagy az. így két-három hónappal hosszabb ideig tart... Istenem, de borzasztó! A férjem a temetésre gyűjti a pénzt. Vagy magának, vagy a szórakozásainak. Ki tudja. ... Csak oda ne kellene ... ott nem bírom ... Megint forog a szoba. Jó ez a zsibbadás. A konyhában csobog a víz, szabadon ömlik a lefolyóba. Kattog a gázóra ... egy ... kettő ... három. Kék láng a fazekak alatt. Mosás, mosogatás .... Mosás. Ha kialudna... A gyerekek tanulnak. Gondolni sem lehet rá. Kék a gáz lángja. Holnap ... Mi lesz holnap? Hajdú Gábor 14
