Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Hajdú Gábor: Az anyák megérzik
sétáltunk az utcán, főleg vasárnap, és imponált, hogy Katica mutatkozni mer velem a város nyilvánossága előtt: a zárda-gimnázium rendjét kísértette. Rendezett és kellemes úrifiú-élet: ez volt az a homok, amelyben én, a strucc, bedugtam a fejemet. Talán nem is volt rossz. Vagy viszonylag jó volt. Összeroppanás vagy öngyilkosság ebben az időben esztelenség lett volna, hiszen annyi szép órától fosztott volna meg, és a szüleim akkor még nem érdemeltek ilyen kemény büntetést. Az ember harcoljon a végzet ellen, ne rettenjen vissza az öngyilkosságtól sem, ha a többi fegyvert már kiverték a kezéből, de semmit ne hamarkodjon el. Végső szükség nélkül ne büntesse magát olyanért, ami nem az ő bűne. Mert milyen szépek voltak a tavaszi napok, a nagy diákkórus-hangverseny a Líceum udvarán, a Katicával töltött félórák — bűn lett volna elfutni előlük. Akkor már folyt a háború, és hullaszagot terjesztett egész Európában. A nyárra nem kaptam úti evelet. Az anyák megérzik Kopp, kopp, a lépések az ajtóig érnek, csikor- dul a kulcs a zárban. Biztosan elzárta a televíziót is, ha már lefekszik. „Most segíts meg Mária, óh irgalmas Szűzanya” . . . Hátborzongató volt a cérnavókony hang. Az arcán és orrán fénylett az izzadó bőr. Leukémia, mondta az orvos. Miért, miért nem hitte el előbb, amikor még jelenthetett volna valamit az együttlét? Soha nem volt beteg. Az én anyám olyan asszony, kemény, mint a vas, és túlél valamennyiünket. Lepakolta a holmiját, hálóing, fogkefe, ikét papucs, meg egy fekete ruha. A viasz arc világított a fehér párnákon. Lassan ütött az óra, és bármennyire is hallani akarta a kapkodó lélegzetet, percek óta tudta, csak ámítja magát. Istenem. Vége... Vége. Aztán a nővérével végigjárták a hivatalokat. Közömbös nézések. Igen, majd elintézzük és néztek rá, mi változott meg rajta. Istenem, hogy húz az ágy... Mintha nem az én testem lenne. Biztonságos támasz kellene, amibe belekapaszkodhatnék. Egyenesen tarthatnám magam és ne érezném ezt a zuhanást. Ezt a kín-keserves hiányát valaminek. A csendet, amely megőrjít. Idegen itt minden! A szekrény, az ágy, a fotelek, meg a televízió. Mintha most látnám először ... „Nusika! Hozza csak ki az ebédet!” Érzi a borzongást. Üjra elfogja. Azelőtt sohasem érezte. „Egyszerű munka ez, másra úgy sem vagy alkalmas”. Ez az. Mire alkalmas egy asszony, aki csak a családjának élt. Tíz évig, tizenötig... 37 éves, és nyolc általánosa van, azon kívül semmi. „Nem baj anyám, majd én mellérakom a magam három és fél ezrét, és megleszünk valahogy”. Ezerháromszáz. Ennyivel kezdte. Kihordta a tányérokat, majd a Amikor Béla belépett a szobába, én már halott voltam. Az apját, a tiszti főorvost kísérte. Rögtön észrevette az iratcsomót az asztalamon, piros ceruzával volt ráírva az ő neve. Kismóric rémülten lapult a sarokban. Szólt a rádió. Moszkva. Magyarul. Tudtam, hogy Béla mit mond magában. „Szegény fickó, halála percében tüntetni akart azok mellett, akikért életében nem mert kiállni. Vagy csak Csajkovszkij-zenét akart hallani utoljára? Nem hiszem.” „Csapataink előnyomultak Sztálingrádban. Az éhező német katonák ellenállása állandóan gyengül, a foglyok elmondják, hogy csak lóhúst kapnak. Az észak-kaukázusi fronton csapataink egy nap alatt csaknem harminc kilométert nyomultak előre. A Don és a Donyec között 26-án felszabadították Grekovot, Málhevszkaját és Forminkát, az utóbbi napokban ejtett foglyok száma meghaladja a húszezret.” Apám ekkor kapott észbe. Odaugrott, és kikapcsolta. Csöngettek. Megérkezett a rendőrség. Bán Ervin szalvétákat és a kanalakat vitte ki. „El ne ejtse, aranyos”, így a főnök. Hízásnak indult kopasz ökör. Szőrös volt a mancsa, amivel megmarkolta a mellét. Az első napon, az első órában. Hogyan merte ...! ? Ö kényszeredetten vigyorgott, mint egy bakfis. De hülye voltam, úristen! Bele kellett volna vágnom a pofájába, vagy kimarni a szemét. Én meg napokig kínlódtam, bűntudattal, mi lesz, ha megtudja valaki. Két lépés az ajtó. Onnan hat a spájz. Bal oldalt a második polc. Hátul a cukor, só, meg ecet mögött. Félig lehet. Nemrég főzte. „Nem lesz ebből baj?” így a szomszédasszonya. „Ki a jóisten jönne ide? És pont este. Bár jönne valami jóképű finánc. Egyébként is magamnak főzöm” ... Nyolc lépés ... Kitartóan csörög az a rothadt óra. Megfeszíti az ember idegeit. Repetition. „Százötven forint igazán csekélység és addig csenget asszonyom, amíg a halottak is felébrednek”. Hideg a szoba. A konyha is hideg. A köve süti a talpát. Vasalni kellene a ruhát. Minek? Félóra múlva úgyis leveti. Kezdődik minden előlőről. Behozzák a zöldséget, a krumplit, a zsírt, a tésztát. „Hogy van, kedves Nusika ... Egészségére az éjszakait!” Ö meg bámul bambán a zsírtól fényes pofájára. Mindegy. Utca. Kormosak a falak, a füst lecsapódik. A hosszú kerítés tövében málik a vakolat. A festékek kifakult, táskás bevonatai olyanok, minta beteg ember melle. Minden nap ugyanaz az út. Mindig ugyanaz. Meddig lehet kibírni? Ajtó. Biztonságos négy fal. Két óra csend. Utána jönnek a gyerekek. Két lépés az ajtó, onnan hat a spájz. Bal oldalt a második polc... A cukor és ecet mögött... 13
