Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bán Ervin: Az átok
bernek neveltek, és ami akkor történt velem, a kozmikus renden kívülinek látszott. Ha tovább élnék, talán rádöbbennék egyszer, hogy valójában csak az történt velem, amit önmagámmal tettem. Az osztályfőnököm azt mondta, menjek orvoshoz. Apám is. Nem tettem, Féltem, hogy a röntgengép a mellkasommal együtt átvilágítaná a lelke- met is. Lelkigyakorlat volt az iskolában, kötelező gyónás. Hittanáromat választottam. Ajánld Istennek a szenvedéseidet, mondta, a bajodból nem kell lelki- ismereti kérdést csinálnod. Nem tehetsz róla, hogy egy divat teremtette paragrafus a társadalom perifériájára akar dobni, de meg egyelőre talán nincs is erről szó. Sem a törvény, sem más nem tudja a múltat feltámasztani, a lelkedet itt, az iskolában formálják szerzetes tanárok. Szent Bernát doktor és mások a nevelő mestereid, gondolkodásod keresztény életeszmények jegyében alakul. Okos és pontos intelem volt. El is foszlott a hatása, mihelyt a lelkigyakorlat puhító ereje engedett. Kerültem az embereket, nem olvastam újságot. Talán az ellenkezőjét kellett volna tennem? Most már nincs időm a találgatásra. Jött a húsvét, nyomasztóan szép liturgiájával. Még a szent időszak liturgikus zenéje is lúgozott, pedig a zene mindig bizalmas barátom volt. Folyton a vesztőhelyre induló Üdvözítő véres arcát láttam, amint megátkozza Ahasvérust, és a csőcseléket, amely magára veszi az Ö vérét. Biztosan ott szorongott a tömegben valamelyik ősöm, és üvöltötte a beijedt Pilátusnak, hogy vállalja az átkot a próféta haláláért. Láttam ilyet egy amerikai filmen. Tőle származtak a Shylock-ok, őt folytatja a zsidó plutökrácia .. . A legfiatalabb ivadék belekóstolt egy fennköl- tebb létbe, amelyet keresztény-nemzeti világnézetnek hívnak. De amikor legteljesebbnek érezte magában a kereszt hitét és a vele összeforrt nemzeti eszmét... Nem, tisztelt unoka, ne kapaszkodjon cifra magyar nemességébe, ne nézzen rám olyan megvetően! Úgyis ide fogják lökni mellém! Segíthet ezen az Isten? Hiszen az ő ámenje is benne van az átokban! Segíthetnek nemesi őseim? De hadd mondjam el végre, hogyan eshetett meg. Ősi és neves család a Sághy. Már a középkorban felbukkant az idők ködéből. Tagjai hol labancok voltak, hol kurucok, de mindig igaz magyarok. A múlt század végén vagyonuk legnagyobb része elhullott, mint azoké a családoké, amelyekről Mikszáth írt. (De kár, hogy akkoriban még csak egykét művéből ismertem Mikszáthot!) Gazdag polgárok lányait kellett elvenniök, hogy mentsék a maradék vagyont, és hogy újra gyarapodhassanak. Először a nagyapám, aztán az apám vett feleségül zsidó nőt, így lettem én háromnegyed vér zsidó: az előkelő nemesi sarj, aki a zsidótörvény hatálya alá tartozik. ... Érvénybe lépett a második zsidótörvény. A felsőház jókora darabokat lefaragott belőle, apám a házassága ellenére sem került bele az első paragrafusba. Nyugdíjazása folyamatban volt. Megmondták neki, hogy ne bánja, előbb-utóbb úgyis mennie kellene. Nem maradhat ilyen fontos nemzeti poszton. Anyám már elköltözött Pestre, a szüleihez, apám hiába próbálta visszahívni. Ragaszkodott a váláshoz, melyet eredetileg a férje követelt. *** Ez volt az átok első hulláma. Ha Béla elolvassa, amit írtam, alighanem csodálkozik majd, miért maradt el a színjáték természetes fináléja, az öngyilkosság. Nem voltam elég bátor. Vallási aggályaim is voltak. Meg aztán lassan-lassan szakadozott a köd. Először a zongorám békített. A zenéhez mindig volt erőm. Egyszer Csajkovszkijt játszottam. Mintha a népi mélyből szakadt orosz dallamok kimondták volna a szót, a feloldozást az átok alól... Apám megszabadult az állásától. Tizenegy éve nem járt külföldön, én még soha — csak egyszer, a Tátrában, de a köztudat szerint az nem számított külföldnek. A tanévzárás után elindultunk Franciaországba. Élveztem minden francia szót, az iskolában a legjobb voltam franciából. Majdnem három hétig kószáltunk, aztán átmentünk Olaszországba. Ravennában találkoztunk a rendőrfőkapitány, Bárdos Szigfrid feleségével és lányával. Bárdos apám régi kártyapartnere volt, Katica egyidős velem, ismertem a zeneiskolából. Bájos teremtés, nagyon szép volt a szőke, hosszú haja. így nagyságos asszonyom, úgy nagyságos asszonyom — több, mint egy hetet töltötttünk velük, együtt utaztunk Rómába. Karonfogva kódorogtunk Katicával, épületeket, képeket néztünk, bementünk templomokba, és Katica ilyenkor arra kért, hogy imádkozzunk együtt. Nem törődtünk vele, hogy agyonpörköl a mediterrán nap. A Colosseum tövénél össze- csókal óztunk. A Szent Péter templom hűvösségében éreztem, hogy Michelangelo magasba röpít mindenkit, aki tisztelettel áll meg előtte, nem kéri senkitől az iratait. — Micsoda érték pusztult el itt — sóhajtotta Katica a romok között. — Elpusztult, mert halálra ítélte önmagát — feleltem. — Félre kellett állnia a kornak, hogy egy egészségesebb új világnak helyet adjon. A forró, fiatal középkornak. Csodálatos volt a Vatikán múzeuma. Amikor hazaindultunk, el kellett válnunk1 Bárdo- séktól, ők tovább mentek Nápolyba. Idehaza egy fokkal volt hűvösebb, mint Olaszországban. Nagy békességet hoztam magamban: mintha valami kioldozta volna belőlem az átkot. Valóban kioldozta? El tudtam bújni előle. Mél- tóságos családom üvegházban tartott, az iskola is megbízható erődnek bizonyult, amikor nagyon goromba volt az élet széljárása. Az iskola és a hozzá tartozó templom két barokk tornyával, rokokó oltárépítményével. Meg akkor még a húsba szakító, személyenként megalázó intézkedések nem is születtek meg. Zongoráztam, tanultam, ábrándoztam. Sokszor kísértem el apámat Bárdosékhoz. A két szülő kártyázott, Katica és én zenéltünk, örültünk. Olykor 12
