Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bán Ervin: Az átok
mával megkérdezték, milyen pályát választok, a jogit jelöltem meg. Apámnak nem tetszett, nem is titkolta — azóta tudom, hogy miért. Azt mondta, hogy legjobb lenne, ha papnak mennék. De nem gáncsoskodott. Liberális ember volt. *** Pedig elő kellett volna készítenie rá. Nem tette. Nem volt bátorsága hozzá. A sorsra bízta. Elérkezett az a szeptemberi nap. Hűvös, dider- gős idő volt. Sejtettem a szerencsétlenséget, mégis bíztam. Torkomban vert a szívem, amikor beléptem a jogi kar épületébe. Ott ért az átok második hulláma. Hiába kerestem a nevem a felvetteké között. Amikor azonban elutasítottak listájára néztem, a Sághy István volt az első név, amelyet megláttam, pedig a betűrendes névsornak a vége felé volt. Háromszor, négyszer megnéztem a gépelt lapot, nem akartam hinni. Alig bírtam kivánszorogni az épületből. Bolyongtam a megátkozott kősivatagban, rohantak el mellettem az emberek és az órák; anyám, akinél megszálltam, hiába várt, és aggódott értem. Végre kézbe vettem magamat, úgy-ahogy, és táviratot küldtem apámnak. Másnap reggelre megjött a válasz: „Fiam, gyere haza.” Pár napig rosszul éreztem magam, kijött az orvos is. Katicát felvették a képzőművészeti főiskolára, ettől kezdve éreztem ingerültséget vele szemben. A férfi irigysége volt, amikor azt hiszi, hogy a nő föléje nőtt, és ezt nem bírja elviselni. Először hittanáromnak panaszoltam el a sorsomat. Nagyon szomorúan nézett rám. — Édes barátom, kár, hogy csak most szólsz róla. Magad is láthatod: ezen nem segít az eltitkolás. Képzelem, milyen szörnyű lehetett, amikor ott, az; egyetemen ... — És amikor anyám meg apám elkezdett faggatni... Jóságos egek, csakhogy túl vagyok rajta! — Értem. És mit fogsz most csinálni? Kezembe fogtam az arcomat. — Csak ezt ne tessék kérdezni, tanár úr! Hiszen azt sem tudom, mit teszek majd, amikor hazamegyek innen. Fekszem a díványon egész nap, mint egy tetszhalott. —• Ne kínozd magad, fiam, azzal csak rontassz a helyzeteden. Az Isten nem fog elhagyni. „Isten, titok, elő a kardod” — bukkantak fel bennem Ady szavai. De akkor még elhessentettem őket. Istenkáromlásnak éreztem. Az őszi szünetben Katica meghívott. Nem mentem el. Apám sem járt már Bárdosékhoz kártyázni. A rendőrkapitány úrnak komolyan kellett vennie az állam érdekeit... Csodáltam és irigyeltem az öcsémet. Nem voltak gondjai, a kedélyén nem látszott, hogy a fajvédelem zúzómalmába került, pedig sejthette, mi vár rá. Származása miatt éppen ekkor zárták ki az iskolai cserkészcsapatból. Nekiestem a könyveknek. Olvastam éjjel-nappal. Tudatos válogatás volt-e vagy véletlen, nem értem ma sem —, de csupa lázadó költő és filozófus írása került a kezembe. Pár hét alatt egészen kiforgattak magamból. Addig a sárga átok Erinnisze üldözött, most már inkább én üldöztem az Erin- niszeket. Minden igaz embernek megvolt a maga átka: Milton megvakult, Beethowen megsüketült, Nietschét tébolydába zárták, Bartóknak futni kellett hazájából... Az ember nem nőhet naggyá büntetlenül, mert kihívja az ég haragját. Egyszerre úgy láttam, hogy a felső hatalmak egyáltalán nem olyanok, amilyennek a hittanórákon magyarázzák. Kicsinyesek, féltékenyek. Az átkozottság alázatát hirtelen fordulattal a lázadás gőgje űzte ki a fejemből. De hiszen mit is használhatna az alázat? „Gyáva eb a sors, csak csahol, a bátraktól szalad”. Száz év óta hallja minden lázadó ember Petőfi szavait. A harag korszaka kezdődött. Nem jártam már misére, és ritkán imádkoztam, akkor is fogcsikorgatva. Utálni kezdtem a családomat, amely felelőtlenül rám szabadította az életet, és amelyet most szégyellnem kell a világ előtt. Eljött a december, ismét beadtam a kérvényemet az egyetemre. Próbáltam megbékélni az Istennel és az emberekkel, hátha segítenek rajtam. Nagyapám levelezőlapja azonban kudarcról értesített. Ekkor szántam el magan először az öngyilkosságra. Már beleszórtam a pohárba a mérget, amikor a háztartási alkalmazott kopogott. Fene egye meg, gondoltam, de aztán mégis kinyitottam az ajtót. Egy-két perccel előbb vagy később, mit számít! —■ Távirat jött a fiatalúrnak. „Fiam, mégis felvettek. Gyere azonnal. Anyád.” Sokáig1 nem értettem, mi történt. Hónapok múlva tudtam meg, hogy anyám hamis keresztleveleket szerzett. Mihelyt beiratkoztam, elégették őket. 1939—1940 Három és fél esztendeje, hogy farkasszemet nézek a sorsommal; hatodik gimnazista koromban kezdődött. Körülbelül fél esztendővel a háború kitörése előtt. Csak foszlányok jutottak el hozzám apám és anyám vitáiból —• elég nagy a házunk, az én szobám messzire van az övéktől. De ami a vitákat akkor lezárta, az elől nem zárkózhattam a szobámba. Apám, a törvényszék elnöke, nyugdíjazását kérte, anyám pedig öngyilkosságot kísérelt meg. Csak sejtettem, hogy miért. Nem mondták meg. De biztosat akartam tudni. Bőven volt zsebpénzem. Megkértem a budapesti Szent István plébániát, hogy küldje el szüleim keresztlevelét. Óvatosan intéztem, az iskolába címeztettem a választ. Wingert plébános elküldte apám keresztlevelét, a Szent Krisztina plébániától szerezte meg. Anyámról csak annyit írt: „Nem tudom, hol keresztelték, talán ott, ahol az esküvő történt. Születési bizonyítványát az izraelita hitközség adhatja ki.” Hát valóban így van. A sors rám tátotta a torkát. Az iskolában észrevették, hogy valami baj ért. Elmosolyodom, ha a fülembe visszacseng drága öreg matematikatanárom hangja, amint rámför- rned: „Sághy, ne aludjál!” Azok a hetek kegyetlenebbek voltak a mostaniaknál. Mert most már valamennyire edzett vagyok, belátom, hogy az embernék viaskodnia kell, ütni is tudok. De akkor még védtelen voltam. Üriem11
