Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bán Ervin: Az átok
Nem sajnáltam az időt, órák hosszat gondolkodtam a helyzetemen. Amióta az eszemet bírom, an- timilitarista vagyok, a tenger fenekére süllyesztenék minden hadiszerszámot a tábornokokkal együtt. Borzadok a gondolattól, hogy akár így, lapáttal is, részt vegyek ebben a becstelen háborúban, jóllehet különösebb rokonszenvet soha nem éreztem a Szovjetunió iránt. És féltem attól, ami a katonaságnál történhet velem, akár ócska puskát, akár csákányt nyomnak a kezembe. Elképzeltem magam, a felsőszegi és alsószegi Sághy-család sarját nyomorultan, az osztályombeli emberektől megvetve, a munkatáborban, sárga karszalaggal. Mit szólnának hozzá apám ismerősei? És Katica, ha esetleg még nem tudja ? ... Egyetemi tanulmányaim évekre megszakadnának. Talán nem is vesz vissza az egyetem — persze, más, ha a németek elveszítik a háborút.. . De akkor meg biztosan a munkaszolgálatosokat éri a kígyó utolsó marása. Kibímáim-e? Nem vagyok erős. Elég laza az ideg- rendszerem, talán éppen a vérkeveredés miatt, ahogyan az „őskeresztény” ideológia bizonygatja. Ahogy közeledett a karácsony, úgy nőtt az idegességem. Hát nem és nem ... De mégis: nincs menekvés! El kell-e fogadnom, hogy az átkozott néphez tartozom? Vallási aggályaim emiatt már nem voltak — miért berzenkedtem mégis? Érdektelenné váltak a dolgok. Római jogból kollokváltam, a többi tárgyra haladékot kértem. Apámhoz mentem szünidőre, tulajdonképpen ott volt az állandó lakásom. Próbáltam hallgatni az „ügyről”, hátha senki nem gondol rá, és ha nem jelentkezem, időt nyerek — világméretű zűrzavarban vagyunk, a legbolondabb kaland is végződhet sikeresen! Mikor apám szóba hozta, bágyadtam tiltakoztam, ő erre egészen kijött a sodrából. — A törvénnyel nem lehet packázni! — rikácsolta, teljesen megfeledkezve a kormányfőtanácsosi jó modorról. — El fogsz utazni a kijelölt napon ! De máshová kérd a jegyet, nehogy valaki gyanút fogjon, elég nagy baj ez anélkül is. Látod, Lacival nincs semmi gond. De miért is nem mentél papnak, akkor most nem lenne zűr, a mindenit a makacs fejednek. Az lett volna az egyetlen mód, hogy rendbe hozd magad. „Rendbe hozd magad”, ez volt a szava járása ekkoriban, ha a családi bajról beszéltünk. Lehet, hogy a felesége heccelte fel. A cipőmre néztem, hogy ne lássa a gyűlöletet a szememben. Szépen kihúzta a nyakát a törvény hurkából, a gyerekét meg el akarja gáncsolni, amikor menekülni próbál. Fiatalkorú vagyok, ha „lógok”, neki is baja lehet belőle, és mert félzsidó, könnyen beleköthetnek. Ha önálló keresetem lenne, ha nem függnék tőle, azért sem mennék el, hadd legyenek neki is keserves napjai. Tudtam, hogy anyám sem mer kockázatot vállalni értem. A „nagy” nap előtt, a reggelinél, kedélyeskedve szólt, talán így akarta jóvátenni a gorombaságát: — No, Pista, készülj, holnap utazol az öcséddel együtt. Igyekezzetek haza, drukkolunk értetek. Inkább utazzatok éjjel, ne maradjatok el. Ha táviratozol, várlak az állomáson. Reggeli után bezárkóztam a szobába, és elkezdtem írni. Nem hagyom magam. Van még fegyverem, be fogom vetni; Isten legyen irgalmas nekem és azoknak, akik a kezembe kényszerítették . .. Ennek az írásnak a fogalmazását félbeszakítottam. Levelet írtam a volt hitoktatómnak, és megkértem Lacit, hogy adja fel. Kusza mondatokban igyekeztem megmagyarázni elhatározásomat; tanácsot nem kértem tőle, hiszen mire megkapja, én túl leszek a sors hatósugarán. így fejeztem be: „Imádkozzék Tanár Ür, hogy az Isten legyen könyörületes boldogtalan lelkemhez. De, ha nem lesz: tanúsítsa Tanár Űr, hogy becsületemért, nemesi őseimért, úri tisztességemért hozom ezt a szörnyű áldozatot.” *** Nagyon közel az óra. Meglátogassam Katicát? Amióta a baj végzetesre fordult, olyan szeretettel gondolok rá! Még egyszer megfoghatnám a kezét... Nem. Érzelmes jelenet lenne, és az elérzékenyült ember nem képes olyan tettekre, amilyeneket ezek a szörnyű napok kívánnak. Katica, mi búcsú nélkül válunk el. Itt ülök az íróasztalomnál, előttem a jól kiköszörült zsebkés. Eloltom a villanyt, a kis asztali lámpát gyújtom meg. Lecsatolom a karórámat, magam elé teszem. Bekapcsolom a rádiót. Pár perce még könnyűnek láttam, most félek. Neked bevallom, Béla. Gyerünk, gyerünk, fiatalúr, nemesi ősei biztosan bátor emberek voltak. Itt az átok har- modik hulláma — az utolsónak kell lennie! Majd, ha pontosan hatot mutat az óra, akkor. Akkor! *** Elérkezett. Nem, még nem, van pár pillanat. Vacogó foggal figyelem a másodpercmutatót. Tudom: a két rossz közül a kisebbiket választottam. A mutatók beálltak a halál háromszögébe. Felveszem a zsebkést. Ki a fene van az ajtónál? Persze, Móric, a kis vörös kandúr kaparászik, be akar jönni. Hadd jöjjön. Bajt nem fog csinálni. Talán meg is simogathatom közben. Sikerült. Az első vágással átszakítottam az ütőeret a bal csuklómon. A ruhámra fröccsent a vér, majd az asztalra folyt, onnan a padlóra. Szédülök, álmosságot érzek. Holnap nem utazom. Kismóric idej .... 1941 Érettségi előtt az utolsó hittanórán én búcsúztam az osztály nevében a hittanárunktóil. Biztosítottam, hogy munkájának eredménye sohasem fog megdőlni, mert a vallás kősziklára épül. Hitet tettem diáktársaim nevében a keresztény életeszmények mellett, és fiúi hálát, ragaszkodást ígértem azoknak, akik a régiből nőtt új rend és ideálok szellemében neveltek. Jó másfél éve volt. Mintha nem is történt volna meg... Amikor az érettségit megelőző adatfelvétel alkálid
