Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bán Ervin: Az átok
(Negyven éve történt, az 1942—43-as nagy volgai csata napjaiban) Az átok Sietek. Nagyon kell sietnem. Holnap hat órakor, sőt valamivel előbb, készen kell lennie, mert elhatározásomat egy perccel sem halogathatom, soraimnak pedig befejezve kell Béla kezébe kerülni- ök. Röviden írok, de pontosan mindenről, ami fontos. 1942 Azon az újév utáni napon látszatra nagyot fordult a világ. Megint volt helyem az élet hierarchiájában, sőt: megint úriember voltam. „Keresztféléves” joghallgató, a budapesti egyetemen. Kissé berozsdásodott szorgalommal, nehezen indult a tanulási, de hamar betörtelm, magam. Azt hittem, visz. sza fog térni a régi hangulatom is. Tévedtem. Ami történt, annak a tövise bennem maradt. Hol élveztem az újra kapott életet, hol letaglóztak a közelmúlt élményei. Szerettem volna hinni, hogy a harctéri események az én életemet szerencsésen eldöntő fordulathoz vezetnek majd, hogy az orosz- országi haláltáncban pozdorjává zúzódik a jobboldali hatalom, de hogyan hihettem volna? Még anyám sem bízott a politikai fordulatban. Azt magyaráztam magamnak, hogy a politizálás nem illik a fennkölt gondolkodáshoz. Első távollétem alatt apám megnősült. Harminc év körüli elvált asszonyt vett el, akinek őskeresztény papírjai voltak. Előnyös házasságával megmentette kormányfőtanácsosi címét, melyet annak idején apósa — a nagyapám — pénzén vásárolt, de figyelmeztették, hogy egyelőre ne használja. Katicával úgy-ahogy összebékültem. Együtt utaztunk haza, amikor megkezdődött a húsvéti szünidő. Most emelt fejjel mentem el a hittanárom- hoz, bátran szívtam, magamba a friss tavaszt, és valami elegáns leereszkedés-félével beszéltem apámhoz meg az öcsémhez. Katica sem volt olyan csoda már, mint gimnazista korunkban; egyre kevésbé láttam ideálnak és egyre inkább nőnek. Találkoztam volt osztálytársakkal, kivel itt, kivel ott. Legtöbbjük tudta, hogy mi történt velem, és őszintén örült, hogy mégis nekiindulhattam az életnek. Nyár felé aztán egyre üresebb és keserűbb lettem. Nem tudom, mi volt az oka. Lehet, hogy a politikai események is. Anyám panaszolta, hogy az unokafívérét internálták, pedig nem csinált semmit. Érezni lehetett még a levegőn is, hogy ránk tipor a háború, jóllehet a front ezer kilométerekre volt. Kószáltam a szünidő alatt a hegyekben; éreztem, hogy a világot átrendező történelemtől ajándékba kaptam egy vakációt. Születésnapján felkerestem Katicát. — Kérdezte, milyen a kedélyem. Nagyon rossz, vallottam be, kedvetlen vagyok, szorongok. Nem árultam el, hogy miért. Máig sem tudom biztosan, ismerte-e az okát, vagy sem. Elhallgatták előtte a szülei? Azt is kérdezte, hogy járok-e templomba. Igen, feleltem, de nem sok hasznom van belőle, az Istennek sem. így volt igaz. Valamennyire hittem, mert védtelenül ki voltam szolgáltatva a fenevadaknak, és mi lesz velem, ha az égiek is elhagynak. Igyekezett rábeszélni, hogy legyek erős, uralkodjak az idegességemen, mert az lehet az oka mindennek, és legyek nagyobb bizalommal hozzá. Hosszú csókolózás fejezte be a beszélgetést. Névnapomra albumot kaptam tőle, mely tele volt az ő rajzaival. Nagyon ügyes volt a keze, de elég szegényes a képzelete. *** Különös, hogy ebben a téboly-farsangban semmi bajom eddig nem történt. Szinte kívántam, hogy szakadjon már valami rám; ha tudom, mitől kell tartanom, enged a szorongás. A baj nem váratott sokáig magára. Ritkán olvastam újságot, nem úgy, mint háromnégy évvel előbb. Nem tartottam előkelőnek az újságolvasást. Ha arra gondolok, hogy az ország tele volt jobboldali szennylapokkal, a kormánypárt lapját is szennylapnak tisztelte egyik nagy hírű professzorom, azt kell hinnem, igazam volt. Ám egy októberi estén mégis kezembe vettem a szennylapot. A miniszterelnök közölte: „azonnal” munka- szolgálatra hívják be a tizennyolc éven felüli, zsidónak minősülő személyeket. Az első pillanatban nem döbbentem meg any- nyira, mint várni lehetett volna. De aztán percről percre jobban éreztem, hogy a sors kinyújtotta értem a kezét. Volt apámnak egy őrnagy rokona, a honvédelmi minisztériumban dolgozott. Elmentem hozzá, bátran elmondtam neki a bajomat. Azt mondta: nem tud még semmit, várjak. Lesz rendelet. Meg aztán nem eszik a levest olyan forrón, mint ahogyan főzik. Egy csípős őszi napon hatalmasaink tálalták a levest. Megjelentek a falragaszok, amelyek elrendelték és szabályozták a jelentkezést. Nekem karácsony és újév között kellett elutaznom két fény- képpel a megye déli végén fekvő járási székhelyre — ó, bürokrácia! —, ha szegénységi bizonyítványt viszek, megtérítik az útiköltséget... Megint elmentem az őrnagyhoz. — Nem sok jóval bíztatlak — mondta és kerülte a tekintetemet. — A jelentkezéskor nem tartanak ott, talán kapsz tanulmányi szabadságot is, jogod van hozzá. De csak papíron. Be fognak hívni. Megpendítettem a hamis iratok lehetőségét. — Értelmetlenség, öregem. Őskeresztény papírokkal besoroznak karpaszományosnak, előbb-utóbb kiderül a dolog, börtönbe kerülsz. Mellemre esett a fejem, indultam kifelé. Köszönni is elfelejtettem. Az őrnagy utánam jött, és a vál- lamra csapott. — Ne búsulj, fiú! Nagy lecke lesz, de jól jársz. Nem kell odaállnod az orosz gépfegyverek elé, mint annak a sok szerencsétlen bakának. 9
