Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Székelyhidi Ágoston: Világképek
IRODALOM MŰVÉSZET Világképek Patay Éva és Végh András tárlata Hatvanban O Patay Éva festményei a közvetlen vallomás igazságát árasztották. Már a felületük, az anyaguk, azi ecset járásuk, a formarendjük is. Egyenetlen, göcsörtös külsejű képek ezek; az olajfesték, a zománc és a gipsz barázdákat, kis dombokat hozott létre a vásznon. Látszólag szabadjára engedte anyagát, a festéket a művész, de még szerszámát, az ecsetet is. Látszólag. Valójában olyan felületet teremtett, ahol az eleven mozgás uralkodott. Mint a test érhálózata, az idegek vibráló, „rángó háló”-ja, a kibuggyanó forrás, a földön szertefutó esővíz: olyan lüktető, élő, mozgó alakzatok, formák, emelkedések és vájatok borították a képeket. Minden elem, szín, a kép valamennyi alkotórésze ilyen természetű. Egységes, szerves festői nyelvet érlelt így Patay Éva. Eleve kizárta a körülrajzolt, az elválasztott, a mértanilag szabályos vonalú alakzatokat. Nem a sztatikát, hanem a dinamikát követte. Nem a külső, hanem a belső miinőségekre figyelt: a mozgás., a változás, a kapcsolódás jeleivel beszélt. Ez, természetesen, szűkítést jelentett. Ezeken a képeken csupán az ember, a virág, a fa, a föld, a víz motívumaival találkoztunk, csak azzal, ami él, ami az élethez kötődik. Mindenek előtt és fölött az emberrel. Pontosabban szólva, azzal az emberrel, akinek látható elemeit, testének tömegét, formáját, színét nem a test törvényei szabták meg: ezek a külső elemek a belső huuámzást, mozgást, változást követték. Ezekben a testekben lélek élt, ezeket a testeket lélek mozgatta. Az érzelmeivel, idegeivel, belső lényével reagáló embert mutatták ezek a különös formák, a szemmel és homlokkal jellemzett arcok, az elvékonyult törzsek, a beszédes jellé változott tenyerek, az örömtüzet vagy kinyíló virágot idéző ifjú testek. Olyan és annyi lett a testi ember ezeken a képeken, amilyen és amennyi belső tartalom éltette, mozgatta, alakította. De miféle tartalom? Itt ismét szűkítésre bukkantunk. Patay Éva megfestett arcai, testei, emberei sosem magukban jelentek meg, mindig összefonódtak a környezettel, a növényekkel, a vízzel, a földdel, az éggel. Ezek a viszonyok és helyzetek, ezek a helyzetükhöz, viszonyaikhoz formálódott emberek, végül ezekre a helyzetekre és viszonyokra reagáló érzelmi, lelki állapotok, tartalmak hordozták, hordozzák e művészet forrását és lényegét, a lírát. Mert az alakok többnyire a kiemelkedés, a fölemelkedés helyzetében mutatkoztak. Nem győztek valami ellenerő fölött; nem a diadalmas küzdelem történetét beszélte el a kép, azaz a festő; a kiemelkedés, a fölemelkedés igazában állapot itt, nem helyzet; de hát láttatni a helyzettel lehetséges csupán. Tehát a fölnézés és a fölemelkedés emberét festette Patay Éva. Csakhogy akkor a hit, a hívés emberét is. Nem úgy, hogy az az ember a teljesség, a szépség, a tökéletesség megtestesítője volna, ellenkezőleg, a küzdelem, a megkötöttség, a fájdalom jegyeit viselte. Törekvése, szándéka annál hitelesebben emberi. A benne és általa megfogalmazott vallomás annál őszintébb, igazabb, elragadóbb. O Többféle anyagból, többféle eljárással alakította jellegzetes képeit Végh András. Üveget, fát, kavicsot, fémdarabot, szövetet ragasztott, nyomott az alapfelületre. Művei így is festményként 2
