Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Végvári Lajos: Rembrandt önarcképei

célkitűzés közötti tragikus szakadékot is ki tudták fejezni.

Nem lehet megrendülés nélkül vizsgálni Dürer önarcképi ihletésű műveit. Az első, 13 éves korban készült rajztól kezdve, az önmagát tudatosan alakító műveken keresztül — melyekben hasonulni akar korának itáliai módra humanizált emberképéhez, a szellem esztétikai formában megjelenő nemességéhez — a súlyosan beteg ember önarcképrajzáig, melyekben az élniakarás és a kérlelhetetlen sors szintézisének vizsgálatával a halálba való belenyugvás tragédiájához jut el.

Dürer önarcképi ihletésű művészetét teljesítette be Rembrandt. Rembrandt közel 70 önarcképet festett és karcolt. Ilyen pompás sorselemzés és önkifejtés a művészettörténetben egyedül áll. Az első önarcképékben már jelen van az önmagát felfedezni akaró kíváncsiság, amely egy sajátos elidegenítési hajlammal párosul. Rembrandt, miközben buzgón tanulmányozta a tükörben arcvonásait — hogy megértse, a tudott belső állapotból mennyi és milyen minőségben tükröződik a felületen —, ezekhez a tanulmányokhoz még segítségül hívta a kosztüm elidegenítő és objektiváló

eszközeit. Nem azért öltözött fel páncélba vagy keleti öltözetbe, hogy kiélje esetleges pózolóhajlamát, hanem azért, hogy a külső körülmények változatosságában megkeresse azt, ami állandó, lényegi egy emberben. Így érkezett el ahhoz a felismeréshez, hogy az emberiét megragadhatatlan és megállíthatatlan folyamat, egy olyan szüntelen alakulás, amelynek nemcsak az idő múlása a meghatározója, hanem az ember belső világának komplementer jellege. Vagyis felfedezte, hogy a tudatos és tudattalan, az úgynevezett jó és az úgynevezett rossz egyszerre, egymást kiegészítve és egymástól elválaszthatatlanul vannak jelen az emberben. Embernek, művésznek lenni nemcsak azt jelenti, hogy az én szüntelenül kifejti magát az időben, hanem jelent egy feszültséget is, amelyben a személyiség adottságai, tapasztalatai, társadalmi lehetőségei, mint antagonisztikus ellentétpárok, sőt multilaterális koordináták egyszerre jelen vannak és hatnak. Az az igazi ember, akinek van bátorsága és hite ahhoz, hogy felkutassa lényének sokoldalú ellentmondásait, s ezeket a látszólag össze nem illő szélsőségeket, ellentmondásokat egyszerre, minősítés nélkül vállalja: merje végigélni a bennünk munkálkodó rosszat, hogy eljusson ahhoz, ami bennünk nemes és felsőbbrendű. Rembrandt érdeme tehát az, hogy az olasz humanizmus öndédelgető, önámító pózolása után a folyton alakuló, dialektikus emberéletet fejezte ki.

Végvári Lajos

11