Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakó István: Palócok a Mátraalján II. rész
Fiatal menyecske Boldogon, 1954-ben kutatásunk már csak egy faluban találta meg, ott is módosított formában. A másik palóc építkezési sajátosság a ház középoszlopa, vagyis a lakószoba közepe táján, de a kemence sarkánál álló, a mestergerendát tartó oszlop, önmagában az oszlop a Kárpát-medencében többfelé ismeretes, de a palócoknál nemcsak statikai szerepe van. Már a neve is utal arra (boldoganya, boldogasszony fája), hogy vallási képzetek is fűződnek hozzá, de régi kutatók feljegyezték azt a hiedelmet is, hogy eltávolításával a ház összedőlne, tehát a boldoganya elengedhetetlenül szükséges építőeleme a háznak. Az utóbbi harminc év kutatásai a hegyvidéken már csak emlékét találták meg a boldoganyának, de rendhagyó módon az alföldi falvakban, Füzesabonyban, Adácson, Szihalmon és Poroszlón még több példányt meg lehetett figyelni. Ezt először azzal a ténnyel hozzuk kapcsolatba, hogy a XVIII. századiban a török által kiirtott, elűzött népesség helyére nagyobb létszámú északi telepes érkezett, akik a palóc kultúra egyes elemeit itt is megtartották. Az is indokolja a középoszlop déli előfordulását, hogy a hegyvidéken a lakóházak többségét az iparosodás folyamata megváltoztatta, de az Alföldön a más gazdasági körülmények kedveztek a hagyományos lakóházak megmaradásának. A ház használata, a hálóhelyek kialakítása ugyancsak sajátos az északi hegyvidéken. A ház hátsó helyiségét, a nem fűthető, tehát télen is hideg kamrát, amiben az asszonyok és a gyerekek aludtak, 1819-ben Szeder Fábián Hont megyében írta le, de 1956-ban Morvay Judit ehhez igen hasonló viszonyokat talált a Mátraalján. Könyvében a többgenerációs nagycsalád életét és azon belül az asz- szonyok sorsát írja meg, ami általánosítható mindazokra a palóc településekre, ahol a nagycsalád megérte a XX. századot. A mátraalji modell azonban nagy részletgazdaságával és archaikus szerkezetével, funkcióival annyira egyedülálló, hogy máshol néprajzi gyűjtés útján már nem mérhető fel. A nagycsalád férfitagjai az istállóban és a csűrben aludtak. Északi szokás az istállót a lakóházzal egy fedél alá építeni, de speciálisan Észak-Heves megyei az istálló és a csűr összeépítése. Selmeczi Kovács Attila monográfiája összegyűjti és elemzi a csűrös építkezés és gazdálkodás emlékeit, amiben többek között megállapítja, hogy a szemnyerés módja a hegyvidéken egyedül a hevesi részen a verés (kézzel asztalhoz, kocsioldalhoz ütögetni a gabonát) és az ólas csűr használata. Építésük és használatuk szoros összefüggésben állt a nagycsalád rendszerrel és a rokonok közös csűrhasználata egy ideig ennek felbomlása után is megmaradt. Föld alatti, kőbe vágott barlangépítmények a Kárpát-medencében a legnagyobb számban a Bükk déli, délkeleti lábainál vannak, s így a palócok lakta területen is használatosak. A vulkáni tufába vájt lakások és gazdasági építmények napjainkban a szegénység, a társadalmi elesettség jelzői, de évszázadokkal ezelőtt jómódúak is laktak ezekben a kőházakban és közösségi építmények, templomok, sírboltok, fürdők is készültek ezzel a módszerrel. A külföldi párhuzamok, az írásbeli és az építészeti emlékek alapján valószínű, hogy ennek az építési módnak régi hagyománya van, aminek gyökereit keleten és nyugaton kereshetjük. A földművelés hagyományos módszereinek kutatása folyamatban van, a palóckutató pontokon gyűjtött adatok feldolgozásra várnak. Hoffmann Tamás publikálta még 1956-ban egy jellegzetes palóc falu, Istenmezeje földművelő technikájának néhány jellegzetes vonását, így az irtásos gazdálkodást. Ez a példa is alkalmazható a palócföld számos egyéb településére, csakhogy ez az eljárás ma már sehol sem figyelhető meg, sehol sem érhető el a néphagyomány közlései útján. Hímzőasszonyok Recsken 47
