Hevesi Szemle 10. (1982)
1982 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakó István: Palócok a Mátraalján II. rész
A juhászatot feldolgozó Paládi Kovács Attila kutatási területének déli, délnyugati része a Bükk vidéki palócságot érinti, azokat a falvakat, ahol a juhtartás négy típusát különbözteti meg a gazdaságok mérete, munkaszervezete, társadalmi és jogi helyzete alapján. A nagycsaládok juhállományának tulajdonosa az egész család és a tenyésztést a családfő irányítja. Ö gyógyítja a juhokat, és a fiatalabb családtagok őrzik. A kisparaszt falunyájba adta állatait és többekkel közösen fogadott pásztort, sokszor „valódi” juhászt, aki a tenyésztés szakértője. A nagygazdák tanyán tartották a birkát és egész évre pásztort fogadtak melléje, maguk a tenyésztéshez nem értettek. Végül nem volt jelentéktelen az uradalmak juhászata sem, a nyáj sokszor több ezer darabból állt. A tenyésztés a falvaktól távol, uradalmi majorokban folyt. A szerző a négy típus között a palóc nagycsaládok, nemzetségek pásztorkodását a magyar pásztorkodás legősibb szervezeti formájának tekinti. Eltérőnek tartja a Kárpátok szláv népcsoportjainak kultúrájától és megegyezőnek az alföldi magyarságéval. Ugyancsak Paládi Kovács Attila foglalkozott a népi teherhordás eszközeivel és közöttük egyet, a vászon háti tarisznyát a palóc néprajzi csoport sajátos jellemzőjének határozta meg. Ez a főleg búcsújárás alkalmával élelmiszert tartó, fiataloknál szövéssel, hímzéssel díszített tarisznya a Cserhát, a Mátra és a Bükk vidékén volt használatos, azaz Heves megye északi részén. A palóc népi táplálkozás jelentős mértékben különbözik környezetétől, így az alföldi lakosság étkezési szokásaitól. A kérdést az egri múzeum munkatársa, Csiffáryné Schwalm Edit azzal a módszerrel vizsgálja, hogy az előbb már egerbocsiként említett néprajzi alcsoport két községében mély kutatást végez, és ennek eredményeit veti össze a palóc táj hasonló jelenségeivel. Előbb az ünnepi és a köznapi táplálkozás változásait, majd a kenyérsütés módszereit, szokásait írta meg Eger- bocson és Hevesaranyoson. Legújabb tanulmányában a palóc lakodalmi nagykalácsot dolgozta fel, amit a menyasszony anyja szokott sütni és a lakodalom végén, a menyasszony felkontyolása után osztottak szét. Két alapvető formája van, az egyik az igen díszes, pálcikákkal, emberi figurákkal díszített, rúdon hordott örömkalács; a másik kisebb, szerényebben díszített fonott kalács, amit morványnak neveznek. A Zagyvától keletre, tehát területünkre az utóbbi, a morvány jellemző. A népszokások terén két téma kutatásában értünk el az etnikai kutatás számára is érzékelhető eredményeket. Az egyik a májfaállítás, a másik a lakodalom. A májfaállítás országos, sőt európai jelenség, amit többen leírtak és eredetét, magyarázatát keresve analizáltak. 1965-ben Heves megye 82 településéről gyűjtöttük össze a szokás menetét, részleteit tükröző adatokat, amelyeket 1500 iskolai dolgozatból szűrtünk ki. Ezek az adatok alkalmasak voltak arra, hogy lelőhelyük feltérképezése útján megállapítsuk a palóc néprajzi csoport jellemzőit ezen a téren. A szokást elemeire bontva, kitűnik, hogy ezek nagyobb része általános és mindenütt gyakorolták: szerető kapja a májfát, május elsején, hajnalban, éjfél előtt; őrzik lopás ellen; szalagokkal díszítik, egy üveg bort akasztanak rá stb. A palóc néprajzi területen azonban kétszer ajándékoznak (nemcsak május 1-re, hanem pünkösdre is); a máj fa kidöntésekor mindig fejszét használnak, ami az erőszakos eltávolítás, a megsemmisítés szándékát fejezi ki; végül karácsonykor csomagot küldenek, „kendőt kötnek”, vagyis a lány a májfa viszonzásaként diót, almát rak egy kisebb kendőbe és elküldi a legénynek. Az et- nikus jellemzők tehát nem a szokás egészében, hanem részletekben nyilvánulnak meg, és ez előre jelzi az egyéb területeken végzendő kutatások eredményeit. Az etnikai kutatásokra talán legalkalmasabb népszokás a lakodalom, mert annak ellenére, hogy érzékenyen hatnak rá az életforma, a civilizáció változásai, bizonyos vonásaiban mégis állandó. Ezek az állandónak bizonyuló kulturális jegyek képezik elsősorban az etnikus összetartozás szálait. A Heves megyei palóclakodalom egyetlen ilyen szempontú vizsgálatát 1955-ben, Felsőtárkányban végeztük el. A falu a palóc néprajzi csoport és a matyóság határán fekszik, ezért etnikai hovatartozását igyekeztünk meghatározni. A kérdés eldöntését nagyban befolyásolta az, hogy Tárkány- ban a palóc dialektust beszélték. A vizsgálat azzal az eredménnyel zárult, hogy a felsőtárkányi lakodalom fő vonásaiban és számos részletében megegyezik a palóc területről ismert leírásokkal. Ezek a palóc elemek a következők: a vőfély jelvénye feldíszített fokos, rajta rozmaring, alma, kendő, aminek együttesen buzogány a neve; a vőfélyjelvényeket alkudozás útján, pénzért adják a menyasszony rokonai; a menyasszonyt esküvő után pénzzel fogadja a vőlegény rokonsága; hajnalban a ház előtt az utcán szalmából tüzet raknak és a násznép körültáncolja, a fiatal pár átugorja — ennek hagyományos neve meny asszony- ;porkolás, máshol hajnal tüze. A kutatás azt is kimutatta, hogy a palóc néprajzi csoporton belül szigetek vannak, amelyek valamiben mindig eltérnek környezetüktől, még akkor is, ha a szomszédos falvak népe is a palóc tájszólást beszéli. A palóc etnikai kutatás legnagyobb nehézsége, hogy nincs palócöntudat. A régi szerzők is, az újabbak is megállapították, hogy senki sem vállalja szívesen a palóc nevet, de a szomszéd falut már palócnak tartja, a szomszéd falu viszont őt mondja palócnak. A szépirodalom hatásának tulajdonítható, hogy ez a negatív magatartás megváltozóban van, amit elősegítenek, felerősítenek az olyan tudatformáló rendezvények, mint a Heves és Nógrád megyében periodikusan megtartott palócnapok. Bakó István 48
