Hevesi Szemle 10. (1982)

1982 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Kiss Gyula: A "Jogi iskolá"-n, Egerben

A római jogon kívül a magyar alkotmány- és jogtörténet volt még az első évben alapvizsgaanyag. Az udvarias, csupa mosoly, madárszerető paptanár, örökös „Tetszik tudni, kérem alássan”- jaival eleve megkedveltette tárgyát. De hallgathattunk művelődéstörténetet, szociológiát, ezt is paptanártól. Az élénk, tüzes előadásban ott égett már a jövő bizonytalansága, ismételten meghirdette tételét: „Urak, a kultúra a bőrünkre megy!”. (Abban tévedett, hogy nem a kultúra, hanem a technikai haladásban vágtázó civilizáció ült, s ül végül is lovasként az ember nyakába.)

Rendkívüli tárgyként nemcsak gyorsírás elsajátítására volt lehetőség, de — a tantárgyak „át- nézetéből” látom — német, francia, tót, román és olasz nyelvet is tanulhatott, akinek kedve támadt rá.

Jogászokhoz s rendszeres újságolvasókhoz illően — úgy véltük — nagyjából tisztában vagyunk a világ dolgaival. 1937-et írtunk. Angliában a később esernyőjéről nevezetessé vált Chamberlain lesz a miniszterelnök, békementő akciói alatt az antikomintern paktum Olaszország csatlakozásával tovább bővül...

A római jog akadályugrása után a másodév a magyar magánjog, a közgazdaság- és pénzügytan, s a magyar közjog stúdiumait jelölte alapvizsgatárgyakként. Voltaképpen a magánjog volt az a tudományág, amelyre az akkori jogalkotás és -szolgáltatás kardinális elvei épültek. Tanideje is négy félévre húzódott, ezzel is hangsúlyozva az elsajátítandók fontosságát. Az előadó elegáns, kopasz, tömött bajszú professzornak fő jellemzőjét bizonyára többen is abban őriztük meg, hogy monoklit viselt. Mindig ülve adott elő, mélyen a katedra fölé hajolva. Időnként bepászította szemgödrébe látásjavító lencséjét, beleolvasott jegyzeteibe, majd ennek befejeztével, fölrántva szemöldökét, a monokli hullt alá. Először majd hogy fölszisszentünk: az előadóasztalon menten kettétörik. Fölösleges volt az aggodalom. A monokli zsinórja ugyanis pontosan olyanra volt méretezve, hogy a lencse néhány centivel az asztal fölött lógjon-himbálóddzon a levegőben. Mondhatom, kitűnő szórakozás volt számunkra e produkció időnkénti szemlélése.

A közgazdaságtant leadó, nagy tudású profesz- szornak kedvenc, s gyakran visszatérő gondolat- és mondatösszefűző szava volt: most. Erre is folyt halk tippelés: mikor következik az újabb „most”.

A közjog tanárát hangja hihetetlenül rugalmas modulációja tette fölismertté — már a folyosóról. Szapora, halk hangját egyetlen másodperc alatt hihetetlenül magas frekvenciájúvá tudta átalakítani — enyhén szólva. Egy-egy zákányos éjszaka után az ő előadása alatt aligha szendereghetett a megviselt joghallgató úr.

Akasztófahumor? Olyasmi. 1938 tavaszán Hitler bevonul Bécsbe, s mi osztrák magánjogot hallgatunk az akadémián. Tanrend kötelezett rá. Alig kezdtük meg a tanévet, szeptember végén, fölgyorsulnak az események. A négy nyugati hatalom dönt a szudétanémetek és Csehszlovákia sorsáról. Visszakerül a Felvidék egy része. S mintha minden megoldódott volna: Leon Blum cikket írt „A

háborút kiküszöböltük” címmel... A jövő vetheti vissza az árnyékát? Ügy tűnik, igen. Mert mi, harmadévesek — jelképszerűen — büntetőjogot hallgattunk. Fásultan, érdektelenül. Az egyébként szerény, kedves professzor kinyitva jegyzeteit, s föl se pillantva azokból, olvasta monoton hangján az anyagot. Bizony, nem tudhattuk, a világban éppen büntetőjogra lenne, s lesz a legnagyobb szükség. Justizmordakta, gyilkolásra, jogtiprások- ra készül, fenekedik a világ.

Hitler lengyelországi háborújával véget ért az én egri randevúm is. A negyedévesek már nem jártak be az előadásokra, otthon készültek a szigorlatra. Szigorlatra? De milyen szigorúra. Az életére. Mert ő volt már az igazán kérdező professzorunk.

*

Amiben ma is nyomon követhető a jogi oktatási intézmény múltja: Vita Academica címmel volt egy „tudományos és diákpolitikai folyóirata”, egyben közlönye az „Akadémia Baráti Szövetségének” is. Az impresszum szerint negyedévenként jelent meg, elég sűrűn tehát. Életem útjain — mint más — sok-sok tárgyat, emléket, elhullattam, elvesztettem. Hogy, hogy nem, két száma megmaradt, az 1937. évi 3—4., s az 1939-es 1. szám. Az előbbiben a szakcikkek mellett érdekes írást közölt az egyik, akkor legismertebb közjogász, dr. Molnár Kálmán. Az egri akadémiáról került a pécsi egyetemre, nyilvános rendes tanárnak. Alapvizsgára, szigorlatra az ő testes „Magyar Köz- jog”-ából készültünk. „Szükség van-e jogakadémiákra?” — volt írása címe. Azokkal vitázik benne, akik a megszüntetés mellett kardoskodnak. Molnár, épp ellenkezőleg, az akadémiák „teljes jogú egyetemi karokká való átszervezése” mellett száll síkra.

Nagy nyeresége a kiadványnak bizonyos Völgyi Tibor joghallgató „Nagytálya község szociográfiája”. Szép, módszeresen s elemzően vizsgálódó munka, ma is tanulsággal forgatható.

A jogi iskola alapításának kétszázadik évfordulóján nagyszabású ünnepséggel hódolt az alkalomnak az akadémia. Történetéről, működéséről, ünnepeltetése külső körülményeiről egy könyvecskét is közzétett. A Jelentés, mert ezt a címet viselte a könyv, most azért tart érdeklődésre számot, mert az egyik beszámoló a tanári kar nagymérvű kirajzásáról tájékoztat. Római jog profesz- szorunk ekkor már e tudományág pécsi egyetemi nyilvános rendes tanára. A magánjog s a közgazdaságtan előadói a kolozsvári egyetemre kerültek, ugyancsak nyilvános egyetemi rendes tanárokként. A közjogi professzor törvényszéki tanácselnöknek, a büntetőjog tanára ítélő táblabírónak mentek, szintén Kolozsvárra. Tantárgyaikat helybeli „megbízott” előadóként, a megyei ügyészség, az OTI, a törvényszék vezetői vették át. Nem ezért szűnt meg később az akadémia, de e sűrű távozássor önkéntelenül is nem idézte-e föl a lehetőségét: előbb-utóbb megkérdőjelezik az intézmény létjogosultságát?

33