Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Szelesi Zoltán: Medgyessy és az alföldi művészet - Cifka Péter: A negyedik hatvani tájképbiennáléról
Decsi Ilona: Gondolatok a hazámról aztán csodás csere-folyamat indult. A dombok, fák, füvek, felhők beszélni kezdtek hozzájuk, ők hallgat- ták-nézték ezt a szín- és formanyelven szóló beszédet, majd maguk is beszélni-vallani kezdtek a tájról értelmező vágyuk, indulatuk, termékeny elfogultságuk szerint. A látványról adtak számot? Tudjuk jól: sokkal többről. És könnyen tehették, hiszen a téma bámulatosan rugalmas. Mutathat fűcsomót és végtelen horizontot, beszélhet a feloldódás vágyáról, a rendezés konok akaratáról, vallhat a lélek indulatairól és illékony álmokról, emlékekről, félelmekről, derűről és millió másról. Amikor például a tizenkilencedik század első felében Barabás Miklós és a hazalátogató Markó Károly odatette a gémeskutat és a pusztát az osztrák kollegák bércei és a tálján piktortársak dicső romjai mellé, a hazáról beszélt, egy friss öntudatra ébredő, földrajzi arcát is büszkén vállaló nép jelentkezett vele a festészet világfórumán. (Jellegzetesen „magyar” tájnak — és közrejátszott ebben a festészeten kívül Petőfi, Arany, de még Juhász Gyula költészete is — azóta is az alföld számít. Máig ható érvénnyel, mint ezt a negyedik országos biennálén Kurucz D. István, Bőd László, Csiszár Elek képei mutatják.) Száz évvel később robbanásig feszült társadalmi ellentétekről vallott, a nincstelen „parasztság” sorsáról és indulatáról. ,,A nyár heves, s a kasza egyenes”, ezt lehetne írni címűl-mottóul Koszta József fenyegetően súlyos, feketéskék egei alatt villogó tanyái, sárgán lángoló kukoricásai mellé. Ami mármost közelebbről a hatvani kiállítást illeti, hadd álljon itt bevezetőnek egy névsor, nem a protokoll, hanem a példa kedvéért. A Heves megyei és Hatvan városi tanács, a hatvani Lenin Termelőszövetkezet, a Hatvani Konzervgyár, a Mátra- vidéki Cukorgyárak Vállalat, a hatvani Szövetkezeti Bizottság, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, a Képzőművészeti Főiskola, a Népköz- társaság Művészeti Alapja nyújtott erkölcsi-anyagi támogatást a tárlat megrendezéséhez és az érdemesnek ítélt művek díjazásához. Vajha mindenütt ennyien bábáskodnának a képzőművészet ügye körül! Felvonult mindenki, aki tájképet fest Magyar- országon? Nem. Sőt, távolmaradtak ez idén olyanok is, akik a legutóbbi szemlén egy-egy képükkel igaz örömet szereztek a látogatóknak. Vonjunk le ebből most messzemenő következtetéseket akár a tájképfestés állapotára, akár a biennálé rangjára és népszerűségére vonatkozóan? Elhamarkodott lépés lenne tendencia-vonalat húzni egyetlen kiállítás alapján, törvényszerűséggé kikiáltani azt, ami esetleg puszta véletlen. Mert ha a résztvevők életkorát nézzük, a spektrum örvendetesen tág. Ott találjuk köztük az idős Bor Pált (akinek képe pompás példa téma és egyéniség egymásra hatásának, művészi alázat és alkotó akarat egységének), Pirk Jánost és a főiskoláról nemrég kikerült König Róbertét vagy El Kazovszkijt (akiktől — zokon ne vegyék — láttunk már az ideküldötteknél sokkal érettebb műveket). Örülhetünk annak is, milyen bátran élnek a művészek a téma már említett rugalmasságával, sőt, maga a téma is bővült: mások mellett a bronzdiplomás Galambos Tamás fölfedezte korunk egyik legjellegzetesebb „táj”-át, a lakótelepet. És milyen szellemesen, kifejező-játékosán bánt a lehetőségekkel: a panelházak falainak merev-gépies sorozatát egy szitakötő szárnyának törékeny hajszál-vázával állította szembe, mégpedig úgy, hogy ami a valóságban parányi — a szitakötő — azt hozta óriásként az előtérbe, és ami méterben mérve óriás — a lakótelep — azt nyomta kicsire zsugorítva messzire. Végh András aranydiplomával díjazott képén a házak megszabadulnak a gravitáció törvénye alól és az álmok meg az emlékezések másfajta törvényei szerint lebbennek-színesednek foghatóság és foghatatlanság határán. Buhály József nemesen tartózkodó színvilágú képe ugyanakkor kalandra hívja a nézőt: mit hámoz ki az egymás mellé társított elemek összefüggéséből? (Mondjunk el két kifogást képével kapcsolatban, hátha igazunk van és hasznát veszi: az egyik a mérettel kapcsolatos: túl nagy. Pedig — és ez szintén hadd szóljon a szemle egészének dicséretéül: a képek mérete általában jó, alig találni azt az utóbbi időben sajnos oly nagyon elharapódzott „kiállítási méret”-et, ami akkora, hogy a tárlat lebontása után nem lehet vele mit kezdeni: lakásba nem fér, múzeumba is alig, így rendszerint — elpazarolva értékeit — falnak fordítva áll egy raktárban, vagy a műterem oldalán. A másik kifogás a felhasznált anyagokra vonatkozik: érdekesebb textúra kedvéért Buhály homokot kevert a festékbe — ami persze nem lenne baj, sőt: minden hatékony anyagújítást üdvözölnünk kell — csakhogy a homokkal kevert képfelületről már 6
