Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: A kisplasztikus Kiss István
itt lepotyogott néhány darab a meztelen alapozásig. Mi marad ebből egy év múlva?) De álljunk meg, úgy sem tudjuk mérlegre tenni kilencvenhárom művész képét és figyelgetni, hányas számon áll meg a minőségi skála mutatója — ha egyáltalán van ilyen csalhatatlan szerszám. A nézőt úgyis befolyásolják más tényezők is. Az egyiknek emez a kép tetszik, mert hirtelen felrémlik benne egy patak, amelyen valaha köveket ugratott. A másiknak amaz tetszik, mert a diákköri városra emlékezteti és egy lányra, akit ott szeretett, a feje tetejére fordult ház mintha pont ebből a messzetűnt emlékből hintázna vissza. A harmadik egy deres ablakra néz és azt mondja magában: ezt már láttam. Művészeten kívüli szempontok? Szó se róla. Nagyon is művészeten belüliek, mert emberiek. Egy szó mint száz: érdemes volt elmenni a Hatvani Galériába. Pompás kiállítást láttunk? Nem. Rosszat? Nem. Eszerint amolyan közepest? Azt sem. Hát milyet, az istenért? Tiszta szándékút, jóakaratút, mind a látogatók, mind a kiállítók számára tanulságosat. Ez volt a sorozatban a negyedik, bűn lenne abbahagyni. Cifka Péter A kisplasztikus Kiss István Kiss István „par excellence” köztéri szobrász, aki a plasztikai munkálkodás valamennyi ágát monumentális törekvéseinek rendeli alá. Életművében — ennek megfelelően — nincs határozottan elkülöníthető kisplasztikái vonulat, pontosabban ez a szobrászti műfaj is elsősorban a karakteréhez illő feladatok próbájaként nyer értelmet. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a kisplasztikát nem annak hagyományos problémakörei, a befeléfordu- lás, a harmóniaigény, az intimitás, a hangulati és érzelmi állapotok kifejezése, egyszóval a szépség- eszmén y^keresés jegyében műveli, hanem itt is a szélesebb horizont felé tekint: olyan témák foglalkoztatják, melyekben a nyugtalanító, cselekvésre indító tájékozódni vágyás is kifejezésre jut. Emellett a kisplasztika természetesen egyfajta kísérleti terep is Kiss István számára, mert a különböző anyag- és formakapcsolási módokat, az egyes technikák, vagy technikakombinációk nyújtotta új lehetőségeket rendszeresen itt próbálja, sőt iskolázza ki, mielőtt monumentumaiban hasznosítaná. Van eset, amikor kifejezetten a szobrá- szi gondolat megőrzése céljából, tehát kényszerből kölcsönöz kisplasztikái formátumot műveinek, az ilyen alkotásokat — mivel eltökélt célja a monumentális megvalósítás — maga sem tartja véglegesnek. Ezt tudva talán nem tűnik meglepőnek az az állításunk, hogy nagyplasztikai tapasztalatai nyelvezetileg is erősen visszahatnak a kisplasztikái megoldásokra; főként a tömeg- és formaritmussal való jellemzés, illetve összefoglalás terén találkozunk olyan sémákkal, melyek a monumentális kifejezés tanulságait kamatoztatják. A kisméretű alkotások nagy többsége ilyenformán jellegzetes átmeneti termék: lényegében monumentális koncepcióinak a vázlat méretein és határain belül maradó realizálása. A jelentősebb Kiss István-műveknek egész vázlatciklusai vannak; ezek egyes darabjai olykor nemcsak anyagban, méretben és technikában, de kompozícionálisan is eltérnek egymástól. Bár nincsenek híjával az érzékletes részleteknek, kompakt formaadásuk eleve kizárja őket a szubjektív tényezőkre (ötlet, rögtönzés, líraiság stb.) nagy súlyt helyező kisplasztikái műfajból, ugyanakkor mint léptéknélküli modellek, nem adnak hiteles képet a végleges művek (gyakran építészeti segédlettel is előmozdított) kvalitásairól sem. Ha nincs is köztéri párjuk, monumentális szobrdk eszmei terveinek kell minősítenünk néhány, külsőségei okán kisplasztikának is felfogható alkotást, mert ezekben — gondolunk itt a gyakran kiállított Munka, Nomád kapu, vagy Istár című kompozíciókra — valójában a szimbolikus megjelenítés vagy a dekoratív funkció térbeli megvalósításának lehetőségeit keresi a művész. A voltaképpeni kisplasztikák száma mindössze két tucatra tehető; ezek többsége figurális ábrázolás és portrészobor, egy kisebb töredéke pedig érem, plakett és dombormű. A portrészobrok zömmel a művész családtagjait, barátait, elvtársait ábrázolják — realisztikus hűséggel, de ugyanakkor plasztikailag summázottan. A tipikus vonásokat általában leegyszerűsítve, statikus formálásban adja vissza (Bolgár énekesnő, 1959; Afrika, 1970.), az egyénieket a részleteket mozgalmasabb tagolásával (Anyám, Tomi, 1971; Ildi, Judit, 1976, esetleg asszimetrikus elmozdításával (Nemes Dezső, 1976). Modelljeinek arcvonásaiba sorsukat, jellemüket is beleírja, velük szembeni elfogultságát, szolidaritását is felfedi — az Anyám című, bronzból és márványból szerkesztett nagyméretű arcmás éppen emiatt nőhet túl a témából adódó banalitásokon, s válhat a gondokban megfáradt, de öntudatában meg nem tört idős munkásasszony társadalmilag is hiteles —, s így szimbólumértékű — ábrázolásává. A figurális munkák érzelmi skálája a politikai eseményekre való közvetlen és szenvedélyes reagálástól (Szabad Afrikáért, 1969; Vietnami anya, 1974) egészen az egyéniség humoros, ironikus, sőt tragikus vénájának a felfedéséig terjed (Szemérmes, 1962; Fürdőző, Tükör 1976; Ballada I—ÍV., 1978), a legtöbbször kifejezett érzelmi állapot 7
