Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Iszlai Zoltán: A boldogság szkafandere
Ne felejtsük el; húsz év előtt nem volt se habszivacs, se gumimatrac, s a málladozó kölcsön- gyékényék a szerelmi szorongattatástól mindig köhögtetően poroztak. Csuda-e hát, ha a példás önfegyelemre nem mindenkor képes Paszkót azóta is — idestova két évtizede — mindenféle zavarba ejtő alkalmak keresésére indították a harci trombitaszóként akárhol „felharsanható” ázott deszkaszagok? Az se csodálható, hogy javíthatatlan napimádó felesége kezét is egy kétszemélyes, konzervatív deszka napozóágyon kérte meg; egy átstrandolt augusztus végi délutánon. Ezen a mostani, ifjúságánál húsz évvel későbbi délutánon, már birtokában a valamikor diófaolajszagú Ágota leánykori naplójának és hosszú levelének, (miközben fakult farmersapkában szedegette ki a kabinrekeszekből teliaggatott ruhafogasokat) az inkább rádióriporter, mint novellista PasZkó biztos kezdett lenni abban, hogy a kedves, régóta elvált Ágota segítségével feltáruló leánykori napló, plusz ez a foglalatosság a vetkezőkabinsor mögött, a vasrudakkal stabilizált fogastárolótérben majd közelebb juttatja óhajához: a régi szerelem megfakult élményeinek fölelevenítéséhez; a a hamu alatt — hogy úgy mondjuk — senyvedő parázs lángra lobbantásához. A csendes foglalatosság, no meg a délelőtti meditativ úszkálások — gondolta Paszkó — majd csak fölidézik a múlt apró, tárgyi részleteit, s hozzájárulnák ahhoz, hogy jegyzőkönyvecskéjébe megfelelő szituációanyagot gyűjthessen (így negyven körül már halaszthatatlan), „most-vagy-soha” szépprózája megírásához. Hitt ebben a kifejezésben. Ebben, hogy széppróza. Azért hitt benne és azért használta a regény szó helyett, mert tudván tudta: annyi fanyar, okos és szkeptikus rövidprózája után (valljuk be: gyé- recske) közönségének, de főként magának tartozik azzal, hogy egyszer már ír valami szép, hosszú, ívelten kanyargó prózát. Igen, lágy hajladozásút, nem fölzaklatót, boldogítót. S mi tudna boldogí- tóbb lenni, mint egy még nem túl megkopott szemlélettel — úgy értette: nem nagypapa korból — visszamentett első szerelem? Tetejébe remélte, pontosabban: lelevelezte az elvált Ágotával, hogy az egykori leányszerelem — vagyis a mai szabad asszony — esedékes, húszesztendős érettségi találkozója alkalmával Ők Ketten, Itt, Városukban, Megint Találkoznak. Lírailag szólva: Hogy kitárulkozva átadják magukat föltámadó érzelmeiknek és nyíltan, kertelés nélkül vallomást tegyenek életükről! S mivel Pa.szkonak — akárhogy forgatta — három nevetséges (gumicipőüzemben töltött) disszi- densévén kívül az írás és a rádiózás volt a külső élettörténete s ez, remélte, úgysem érdekli a — színes fényképéről ítélve — még nagyon csinos, magas asszonyt (magassága a képen nem látszott, mert ült), bízott abban, hogy rejtett rákérdezőtehetségével (mert együttérzéssel, „odahajolva” pót-gyóntatni a rádióban megtanult), egyikét őszinte, s remélhetőleg bódultán szerelmes éjszaka alatt — annyit tud összegyűjteni a világoszöld szemű asszony vele közös emlékeiből, (kibányászni a szerelmük Ágota-kagylőjában rejtező gyöngyszemét), amennyi bőven elég érzelmi töltést ad majd számára egy rózsaszínűén boldog szépprózához. Ami ugye, manapság, üldögélő, ábrándozó korunkban cukrozott olvasói csemege! Igaz, folytatta szétzilálódással fenyegető gondolatmenetét Paszkó, minden asszonnyal történhetnek borzasztó dolgok. Keletkezhettek Élettényei, amelyeket szintén elő kell sorolnia. Ha nagyon szövevényes és tragikus az a Borzasztó (s már miért ne lenne annak, akivel személyesen történt), akkor esetleg bizony zavarni fogja a húsz év előtti felhőtlen uszodaeget a szomorúság siralmas felhőivel; ám ezt a borús részt talán ki lehet majd kapcsolni. Paszkó a kikapcsolást szó szerint tervezte. Hiszen a beszélgetés fontosabb, átforrósultabb részleteinek fölvételére előkészítette hosszanjátszó riportermagnóját. Ágota nyilván nem fogja zokon venni, hogy volt szerelme, viszonylag ismert rádiósíró lévén, a magnót (mint csöndes háziállatot) beszélgetéseik alatt (szavaikkal etetve) olykor üzemben tartsa. „A szerelem hangjai?” — firkantotta hirtelen gyűrűskönyvecskéjébe az emlékeztető szavakat az újságíró. Ezalatt azt a negatívumot értette, hogy akkoriban a fiatalok — például ő és a tizenhattizenhét éves Ágota — többnyire nyikkanás nélkül szerelmeskedtek. Már csak a vékonyfalú fakabinok miatt is fojtott csöndben. Ám Paszkó föltételezte — mindig így van —, hogy azóta az asz- szomy valószínűleg hangoskodni (nyögdécselni, kiáltozni) szokott. S álmában tán horkolni, vélte lo- vagiatlanul. Bár ez végképp nem tartozott ide. Gyűltek azért, gyülekeztek rakásra a hajdan- valókat felidéző mai motívumok. Bár a strand melletti árnyas környéket, szerelmük tágabb környezetét, — mai, űrhajós költőiséggel szólva: a boldogság szkafanderét — alaposan helybenhagyták holmi ronda kővázákkal és vékonyan vizelgető kavicsszökőkutakkal. Az erdei futballpályán pedig, kialakult randevúhelyükön, félfedelű beton lelátó váltotta fel az ötvenes években még mindig évente zöldre festett cölöppadokat. (Jaj, azok a suhogó jűliusesték az erdőkertben! Ö, holdezüsttel futtatott támolygások a pálya téglakerítésének szeszélyes szögleteinél! S ah, a szívdobogtató belógás az elhagyott, szűköcske pénztárfülkékbe!) De mindez nem hozta még Ágotát bőrközeibe, hajlatsimításra, illatpárolgásnyira. Ami nélkül pedig, úgy képzelte Paszkó, dehogyis lehet az ifjú boldogság ártatlan és mégis vakmerő, rejtelmes és önmagát mégis büszkén hordozó képét felidézni! Az is zavarta, hogy első, magányosan pipázgató estéjén, mialatt a vállfaemelgetéstől kissé meghúzódott felsőkarját hajlogatta, tüzetesen áttanulmányozta az asszony 1955—1956-os naplóját. Valahogy nem azt lelte benne, amit remélt. Találkozásaikat, igaz, szinte minden beíráskor rögzítette Ágota. Átlag háromnaponként írt a füzetekbe, sietősen papírra vetve az akkori napok nevezetesebb eseményeit. De hát, hogyan örökítette meg őket, Kettejüket! Rendszerint így: „És P. M.”. Vagy csak: „M!”. (Paszkót Mártonnak hívták.) Legföljebb a monogram után tett két-három felkiáltójellel többet. 9
