Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Iszlai Zoltán: A boldogság szkafandere
Egyszer tizenegyet. (Ami Paszkót persze ma már tamáskodó homlokráncolásra késztette.) A naplólapok egyébként barátnőügyletekkel, ruhaskiccekkel, étel- és kozmetikai receptekkel ro- vódtak tele. Ami maplóügyben végképp csalódást keltett benne, az a matematikai levezetések idegesítően gyakori előfordulása volt. Ezeket a szám- és jelsorokat most még kevésbé értette, mint akkoriban, amikor (jé, ez is hogy kiment a fejéből boldogságüldözés köbben), mindig Ágota oldotta meg, Rentnerével együtt, a mindkettejük számára reménytelenül sokoldalú szöveges algebrapéldákat. A merőben kínai levezetések silabizálása helyett Paszkó megint előszedte Ágota hosszú levelét. Pre- cizírozta, hogy az asszony igenis egyetemi előadó, rendszerszervező, a számítástechnikában fölöttébb járatos. Sőt, ugyanezen a szakterületen voltak és leszenk UNESCO-feladatai is. Ezek azóta vannak, hogy végre sikerült elválnia férjétől, a tohonya fizikustól, akihez nem sokkal Paszkó disszidálása után — még alig egyetemista korában — ment feleségül. Algoritmusok, UNESCO, intim levezetések — lapozgatott kétkedve a naplókban Paszkó. S az ötvenhatos ügyek? Meg az utolsó, kérdőjeles lap — ez azért jólesett, hogy utolsó — 1957. január 11.: „Marcikám mi lesz?”. Paszkó a bajuszát rágta. Mégis olyan igazi lehetett az ia gimnazistaszerelem. Csak éppenséggel a disszidálás, mint végkifejlet... na nem. Hová vinné el a művet az ájultan álmodozó, hamvas boldogság ama remegő napjaitól, amelyeket pedig ábrázolni szándékában állott, az ötvenes évek legboldogabb és legszívhezszólóbb magyar kamaszregénye keretében? Nem, a politika itt valami harmonikusabb megközelítést kíván. Vagyis: hagyni kell üdvözültségük lombikjában a főhősöket. És az erotika? A hajzuhatagok. Az érintések, a kamaszpattanások, a hajlatok. A fogak villogása, a mondhatatlanul friss érdességű nyelvek. Meg az egyre ökosabban, furfangosabban, természetesebben egymásra találó derekak és csípők! S kétségtelen ellenpontként talán idejöhetne az a tombo- lóbb és mégis céltudatosabb érzékiség is, amivel a hihetetlenül apró, kerek és kemény Holéciné úgy fogva tartotta a nála öt évvel fiatalabb Rentnert, hogy az egyszerűen nem tudott szabadulni tőle. Holéci halála után pár évvel feleségül is vette, szokásos nemtörődöm módján magára szabadítva ezzel az alkalmi szeretők tarkabarka áradatát. Mert Amor és Pszühé óta a fiatalság egészséges erotikája nélkül nevetséges és vértelen bármilyen ujjongó boldogságregény. Ám a fehérmájú kis Holéciné csak mint komikus alak szerepelhetne a háttérben, a mostanra bölcs buffóvá kövéredett, akkor azonban még duzzadó izmú Rentner karjában szégyentelenül fészkelődve, az értekezleteken tespedő, fanyarul zsugorodó májú Holéci szolid kertes villájának hangulatvilágítású duplarekamié- ján. Ilyenforma és ezekhez hasonló kételyek közt őrlődve rakta zsebre a — saját havi fizetését pimaszul túlhaladó — borravalókat Paszkó, ki az estéket Rentneréknél töltötte. Csupán attól óvakodott, hogy a még mindig gyanúsan fürge asszonnyal kettesben maradjon. Bár a barátjától aztán ... de mégsem; erről nem szólhat, ha szólni fog a kisregény. Délelőttönként egyre nagyobbakat úszott és napozott. Ziháló Fiat-hatszázasával kétszer kiszaladt jégverés-riportra, a szomszédos állami szőlőgazdaság európai hírű, ám kétségbeesett főkertészéhez. S miután Rentnerrel hamar kifogytak a hajdani témákból (melyekben váratlanul fölbukkantak az Ágota iránti túlzott hűségét nem minden tekintetben bizonyító, alternatív lánymotívumok), Paszkó be-benézett irodalmi forrásokért az időközben remekül fejlődő városi könyvtárba is. Kölcsönzött három amerikai bestsellert, hogy tájékozódjék, miként csinálják mostanában a profik azt a bizonyos vonzó szépprózát, azaz: a tisztes mesterkedéssel előállított, nosztalgikus boldogságbamenekülést. Csatangolásai közben duplán telefirkálta cserélhető papírbetétes gyűrűsnoteszét. Tulajdonképpen elégedett lehetett önmagával. Mert még csak most, a harmadik héten várta a nagyadu érkezését. Köznapibban kifejezve: Ágota eljövetelét egykori testvériskolájuk érettségi találkozójára. Ideszáll az asszony az új Koronába. Másnap együtt vacsoráznak a régi lányokkal. (Ebből a közös vacsorából is kijöhet valami, biztatta magát Paszkó.) Aztán az övéké még három teljes nap. Három nap, frissentöltött orsók, még Paszkó mániákus faggató-tehetsége ... Nos, a viszonylag sovány előzetesek dacára mégiscsak összejön ebből a kisregény ... Alkonyattájt Paszkó éppen a recepciónál silabi- zált egy táviratot (bolgár riporternőt küldtek szárnyai alá, hogy eligazítsa a borvidéken), amikor Ágota föllépett a koffereket cipelő londiner kíséretében. Kapásból ráismert. S nemcsak a színes fénykép alapján. Paszkó gyorsan visszatolta az orrára álcázószemüvegét. Bajszát sebbel-lobbal még tüskésebbre zilálta és beslisszolt egy virágcserepekkel telt térelválasztó mögé, hogy háborítatlanabbul élvezhesse az ígéretes (de mégiscsak írói értelemben a legizgalmasabb) viszontlátást, hogy már-már ka- meraszerűen rögzíthesse hősnőleső első benyomásait. Ágota még mindig olyan volt, mint amilyennek tartogatta emlékezetében. A legkényesebb ízlés sem találhatott volna rajta kivetnivalót. Magas, karcsú, hajlékony, illatos maradt. Diszkrét parfőm- je egészen Paszkó leshelyéig hatolt. Sötétzöld em- Driméruhája féllábszárig ért. S nagyszélű kalapja alól — ahogy könnyed nyakhajlítással kitöltötte a bejelentőlapot — (természetesen fejből írta be a személyi igazolványszámot!) máris elszabadult egy engedetlen, sötétszőke hajfürtje. Ó, azok a vörhenyes tincsek, sóhajtott lelkesülten Paszkó és homldkára tolta a szemüvegét, ó, az a pernyeszagú cirógatás az üvegházi nőszirmok között! Ó, az a lecsókolniváló verejtékgyöngysor a hajpamatok alatt hófehéren maradt tarkón, ó, az a.. . Persze azért ez a negyedik X felé közeledő, változatlan szépségű Ágota akkor tűzvörös volt és bronzbarnán szeplőpetfyes. Most meg az arcbőre 10
