Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Szelesi Zoltán: Medgyessy és az alföldi művészet - Cifka Péter: A negyedik hatvani tájképbiennáléról
kérdéseit, kutatták az alföldi szemlélet sajátossáI gait, kritikusan értékelték a vásárhelyi képzőművészet fejlődését, — nagyban hozzásegítettek ahhoz, hogy egy tudományos igényű monográfia elkészülhessen az Alföld művészetéről. Ennek eredményeként hangsúlyosabban tükröződne az a hely és szerep, melyet tájegységünk művészete a modern magyar képzőművészetben betölt. Az országosan is ismertté vált alföldi alkotó-egyéniségeknek, mint Baranyó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros László, Csikós András, Cs. Pataj Mihály, Dér István, Erdős Péter, Fotos Sándor, Hézső Ferenc, Kéri László, Koszta Rozália, Németh József, Papp György, Pintér József, Samu Katalin, Simon Ferenc, Szalay Ferenc, Tóth Valéria, Túri Endre, Végvári Gyula, Zombori László és több alföldi művésztársuknak, valamint a fővárosban és másutt lakó, de alföldi kötődésű, illetve főleg Vásárhelyen kiállító festő, szobrászok, grafikusok, így többek között Kajári Gyula, Kurucz D. István, Ligeti Erika, Németh Mihály, Patay László, Somos Miklós, Szabó Iván, Szurcsik János és Vecsési Sándornak közös a törekvésük. Abban az értelemben, hogy a hazai, helyi művészeti hagyományokat egyetemes stílusértékekkel szintetizálják, s itteni táji-emberi- környezeti élményeiket és a népművészet formakincseit alkotásaikban — az Alföld új világképének érzékeltetése érdekében —, mind hívebben tükröztessék. Reméljük, hogy a régi alföldi mesterek gazdag hagyatékának színét-javát, s ezzel együtt a mai utódaik legsikerültebb műveit bemutatni szándékozó vásárhelyi Alföldi Galéria tervbevett létrehozása, egy reprezentatív állandó kiállítás formájában mielőbb megvalósítást nyer. Ezzel együtt a debreceni Medgyessy Ferenc emlékmúzeum 1982 tavaszára ígért avatása is biztató reményeket kelt. Szelesi Zoltán A negyedik hatvani tájképbiennáléról Szabad kicsit messzebbről nekirugaszkodnom? Évtizedek óta húzzuk a lélekharangot a táblafestészet egésze fölött, miközben az állítólagos haldokló nyugodtan jár-kél. Végre be kell hát látnunk: halálos diagnózisunk téves volt, bármennyi meggyőzőnek tűnő érvvel támasztottuk alá. És ha egyelőre még szó sincs makkegészségről, a siratóasszonyok már hazamehetnek. Ami pedig gyógyulásának további feltételét illeti: úgy hiszem, ez nem a táblaképen áll, hanem a többi műfajon. Mindenekelőtt talán azon: akad-e, ami átvállalja azt a muszáj-Herkules-i szerepet, amit a tizenkilencedik század vége és a huszadik század eleje rákényszerített, és amit viselt, a belerokkanásig. (Bár igaz: izmosodott is közben.) Pontosabban? A régi koroknak megvoltak a maguk kultuszhelyei — barlangok, templomok, gyűléstermek, a társadalom alakulásának megfelelően váltva egymást — ahová az ember időről-időre elzarándokolt, a hétköznapok szférájából egy emelkedettebb szférába lépett — és ahol egyebek mellett szembenézett az emberléte alapkérdéseit boncoló nagy képző- művészeti alkotásokkal is — mondjuk: Michelangelo Utolsó ítélet-évei. Aztán átesve a lelkét meg- tisztító-megrázó katarzison, megerősödve visszatért hétköznapjaiba. Mármost — hogy nagyon leegyszerűsítsük a kérdést — a tizenkilencedik század polgársága már nem hozott létre ilyen kultuszhelyeket. Illetve létrehozott és azokban volt is falkép meg szobor jócskán, csakhogy ezek kiürültek, vagyis hamis kultusznak szolgáltak (formalitásba merevedett vallásgyakorlatnak, osztálygőgnek, nacionalizmusnak). Nem adhatták meg tehát az embernek oly szükséges katarktikus önismereti élményt. Kurtán: másé volt a középület, és másé az igazság. így aztán a táblakép kényszerült arra, hogy átvállalja a „Mik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk?” egyéni, társadalmi problematikáját. Holott nem a testére szabták. Meghitt és csendes élettársnak, a szó szoros értelmében: szobatársnak született. (A modern művészet egy-egy nagy táblaképalkotása előtt állva, olykor felteszem magamnak a kérdést: hazavin- ném-e a lakásomba, ha most nekem adnák? És azon kapom magam — éppen a legszeretettebbek előtt — hogy azt mondom: nem. Kitúrnának a szobámból, nem lenne egyetlen fesztelen pillanatom sem a színük előtt.) Nos: ahogy kialakulnak és megerősödnek korunk újfajta kultuszhelyei, és a korunk létkérdéseiről szóló monumentális műfajok, úgy nyeri vissza a táblakép a hétköznapokat megédesítő lakótárs, az intim jóbarát szerepét. „Magyar tájak” — nem leszűkítés ez? Alig, de mégis okosan. Mindenből egy keveset — ez, olyan méretű galériában, mint a hatvani — bármilyen tiszteletreméltó is ez a méret a város lélekszámúhoz képest — valószínűleg inkább zűrzavarhoz, mint áttekintéshez vezetne. És vannak más indokok is. Hány képet adnak el ma évente Magyar- országon? Nem tudom. De arra látatlanban esküdni mernék, hogy annak majdnem a fele — vagy talán annál is több — tájkép. Nem árt hát állapotát legalább kétévenként közelebbről szemügyre venni. Régimódi műfaj? Hm. Paradox módon a modern művészet legvakmerőbb úttörő kísérletei jórészt ennek a régimódi műfajnak a területén zajlottak. Courbet, Cézanne, Van Gogh, Csontváry reggelenként hátukra vették a felszerelést, kezükbe a görbebotot és kimentek a tájba, a „motívum” elé, mint szántóvetők a földre, munkások a műhelybe. Ott 5
