Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Gábor László: A magyar Noé bárkája és az elvetélt utópia
resztéséért harcolt a negyvenes években. Ebben — valószínűnek tűnik — nagy segítségére volt emberileg és gondolkodóként is az Utolsó kísérlet műhelye, ahol seregszemlét tartott az értékek között, szembesítette egymással vágyait és ítélkezett: a regény ennek az esszéisztikus ballasztjait viseli magán. Otromba Noé bárkája ez, hogy Németh szavait aposztrofáljuk, nem karcsú, tündöklő vitorlás, hiszen majdnem a merülési határig van terhelve értékes rakománnyal. A VEGETATÍV ÉS AZ ISTENI ÜDVÖZÜLÉS Az elkészült három kötetben már az első bírálóknak is feltűnt: milyen sok az életrajzi anyag. A közvetlen kapcsolatok keresése ellen a szerző mindig tiltakozott: személyiségéhez közelebb állónak érezte az olyan regényeit — az Iszonyt, az Irgalmat, vagy az Égető Esztert —, ahol a lelki rokonság fölülmúlja a tényszerű emlékezést. Jó Péter figurája olyan agyagbáb, amelynek a nyelve alá nem kerültek a belső meleget közvetítő varázsszavak: mozdulatlan Gólem. Ahogy néhány esztendővel később, a Híd hasábjain megfogalmazott némethi elv sugallja, a növényi lét megtestesítője: ,,Az élet célja..., hogy az ember végigmenjen minden fokán, s valamit teremjen közben. Mint a diófa, s olyan tökéletesen, mint egy diófa, miközben csemetéjéből egy egész, susogó világ lesz. Ez a vegetatív üdvözülés és ez az isteni is. Megőrizni a belénk rejtett növekedéstervet és megkövetve az erkölcsi hangot, az Istent.” Ennek a sajátos lételemének a teremtménye ez a sári parasztfiú; nincs átlelkesítve, nem emberi, növényi a léte. Fölszívja „hajszálgyökerein” a magyar és keleteurópai múltat, de önmaga nem tesz semmit hozzá. Ügy is fogalmazhatnánk, ha alakját kiemelnénk a műből — ami természetesen képtelenség — valószínűleg nem egy emberforma hiányt kapnánk, hanem egy metszéspontot. Nem önálló egyéniség, hanem különböző hagyományok, eredők együttese. Egy-egy viszonylag önálló részben még olyan benyomásunk támadhat, hogy a figura bizonyos függetlenséggel rendelkezik, de egyre inkább bebizo- nyosul, hogy túlságosan is körül van mindenfelől támogatva, személyisége papírízű: nem jön létre annak a bizonyos „archaikus léleknek” a képe, amelyre az előzetes tervben Németh László oly sokszor hivatkozik. Különösen éles a különbség, ha összevetjük azokkal a nőalakokkal, amelyek valóban édesgyermekei: Kertész Ágnes, vagy Kárász Nelli mellett élettelen, „egyszálbélű” Jó Péter. A regényfolyam megszerkesztett mederben „csordogál”. A történelem, a szociológia, sőt még a földrajz is segédtudománnyá lép elő a tudatos író kezében. A „magánvaló”, az önmagától való függetlenség, amelyet az alkotói folyamatban szinte minden művész kincsként őriz és rejteget, a szellem „önmosdatása” háttérbe szorul. Különösen ott válik ez nyilvánvalóvá, amikor a főhős elhagyja a családi házat, s a mértanilag megszerkesztett, ökonomikusán megalkotott világba kerül, különböző „esetleges” hatások alá. Ráadásul az is bevallott szándéka volt az írónak, hogy mindennek a legjobb arcát, legértékesebb oldalát mutassa be. Például a katolicizmust a kitűnő Jó Arzén, vagy a „kurzus” szellemét a sosemvolt nagyságú történész, Barbián képviseli. Ezzel együtt, vagy ennek ellenére: nem valószínű, hogyha valaki elolvassa ezt a töredékességében is jelentős művet, nem csapja meg a vállalkozás szele. Különösen a Kocsik szeptemberben, ez az egy lendületből megalkotott, az élmény frissességét magában hordozó regény kitűnő. Ha folytatás nélkül, a maga teljességében épülne fel, egyike lenne irodalmunk legérdekesebb, legizgalmasabb gyermekregényeinek. Így azonban, mivel távolabb mutatnak jelek, nincsenek elkötve bizonyos szálak: beletorkollik az Alsóvárosi búcsúba, ahol már viták és elméletek tüzén fortyog tovább az az üst, amelyben jól adagolt fűszerek között, kitűnő gulyás: Jó Péter érik. A Szerdai fogadónap gondosabb, fegyelmezettebb az előzőnél, bár itt is inkább a befejező rész lenyűgöző. Az itt egymásnak feszülő indulatok sokkal drámaibbak a középső rész józan vegyülékénél. Ez nem is véletlen, hiszen az íróban a gyermekkor és a közelmúlt a két művészileg, nemcsak az elméletek szintjén bejárt világ. Az ív, a kettő között húzódó kamaszkor, töredékesebb. Még kevésbé bírta volna a tervben letűzött „tartócövek” — a kezdet és a vég szinte egymásba hajló hangulata — az egész építményt. Végül is az utópia az „exodus” kapujában mondott csődöt a terv: legalább annyira a föntebb felsorolt belső okok, mint az előzőleg fölemlegetett történelmi körülmények következtében. Néhány hét alatt született meg az első regény, a második már sokat vajúdott: a harmadik már két részben íródott meg. A többinek csak a vázlata maradt ránk. Így hát az elgondolás nem valósulhatott meg, de az Utolsó kísérlet sem vált végsővé: Németh újra sodrásba került. Gábor László 58
