Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Gábor László: A magyar Noé bárkája és az elvetélt utópia

röpítő fészek”, a forrásvidék: az otthoni táj hogyan épült bele a műbe, arányai milyen módon lényegültek át a felnőtt világában. Nem is kell Freud elmélete ahhoz, hogy megállapíthassuk, milyen meghatározó itt a gyermekkor; a mű fogantatása idején elég volt látni a régi kocsit, s hallani a szilasi hintó zörgését, amely a múlt távolából az eszmélkedést idézte föl, máris elindult valami az alkotóban, ahogy A bogárdi diófa alatt című novellájában erről beszámol. Az elmúlásig gördülő sziszifuszi kő: a fogyó emlékezet szakadt föl benne, amely azonnal összehasonlításokat tett, vizsgált és összefüggéseket keresett.

Miért éppen ennek az egyszerű útialkalmatosságnak a hangja indította el a „szikla” fölfelé tor- nászását? Ami a művészben motoszkál, megnyilvánulást keres, olykor egyetlen kristályosodási pontra vár. Mint Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényében a madeleine-keksz illata és íze, ugyanazt jelenti ez Németh László számára. Ez a jármű volt a szilasi rokonság számára a felemelkedés legnyilvánvalóbb jele; a falusiaknak pedig a paraszti létből való kiemelkedés szimbóluma. A könnyebb életet kínáló és a paraszt embert elve- szejtő várost ígérte, ahol összefutnak az utak. A „középosztályba” emelkedés lehetőségét, ahová a nyomorból nézve még a villamoskalauz és a postás is beletartozik.

Két világ érintkezési pontja világlott föl hát, a módosodó és a párialétben sínylődő földmívesség vágyaiban, akik egyaránt szöktek — ha lehetőségük volt rá — a földtől, az „embersűrűs”, lélek- veszejtő városokba, ahol föloldódott ez a menekülő tömeg. Ezt megérezve máris megvolt, fölszikrázott a pólusok között az akkori egész magyar horizont. Idő kellett már csupán csak a hét részre tervezett óriás ciklus megalkotására, amely lényegében egy nagy ívet zárt volna le. Elindulás és visszatérés: megmártózva a beteljesületlenség és az értelmetlen csaták Léthe-vizében. A kibocsátó, a kíváncsiságot és éhséget adó szülőföld hangulata, amely visszatérve halálos nyugalommal kínál: ez foglalta volna keretbe a történetet. Ezek között a pontok között a hős, Jó Péter — akinek neve feltűnő rokonságban van Móricz „boldog emberével” — megjárta volna a magyar sors stációit. Németh már ekkorra világosan látta, és le is írta a Tanú utolsó számaiban, hogy az az álmom, mely szerint az „elit” megváltoztatásával a társadalom átformálását elérheti, kudarcra ítéltetett. Nem látott kiutat, tudta már: a magyarságon ülő érdekszövetséget csak külső erő, vagy világtörténeti katasztrófa képes elsöpörni.

Ezek jártak fejében, miközben a bogárdi diófa tövében elmélkedett: „Noé bárkájába” akarta menteni elképzeléseit és a nemzetünkről alkotott véleményét. így ír erről: „Mindaz, amit a két hét alatt a szülőföldön találtam, összeállt, mint a koporsó fája, s megkínált: feküdj belém, hisz úgyis meghaltál, szegény.”

A MAGYAR HORIZONT

A hét rész a kezdő- és a végpont között mérte volna fel az ország valóságát. Az első, a Kocsik szeptemberben egy parasztfiú küzdelme a kiszakadásért, a tanulás lehetőségéért — a feltörekvő belső nemesség, az archaikus lélek és a falu rendje között zajlik az összecsapás — a háttérben pedig kirajzolódik a dunántúli „zsíros kálvinizmus” és a „sovány katolicizmus” képe. Az Alsóvárosi búcsú, a második rész egy katolikus püspöki városban játszódik, ahol a hős a piaristák neveltjeként éli meg a háborút, majd a forradalmakat. A várost Vácról mintázta saját bevallása szerint a szerző. Ebben a „Habsburg-mázolású magyar katolicizmusban” megfürödve jut föl Jó Péter Budapestre. A Szerdai fogadónapban az eszméken és nőkön kiforró, érett egyéniséget találó ifjúságról van szó. A főszereplő az ellenforradalmi Magyarországot képviselő történész, Barbián tanítványaként szembesül a kurzussal az első fejezetben, míg a másodikban az ösztön, a szerelem világa tárul föl előtte. Mögötte a dinamikusan fejlődő Budapest arca.

Idáig valósult meg a terv. A többit a regény elé bocsátott előszóból rekonstruálhatjuk. A Nászút Pannóniába című részben a hazulról elszöktetett feleségének a Mezőföld és a Balaton környékét mutatta volna meg a hős, aki ezután levitézlett tudósként könyvesboltot nyit: ott hozza össze „minőségi” árusként a hozzá betévedő értelmiséget, a „jobbakat”, s egy készülő reform vezérévé válik. Az egyik falujabeli nemeskisasszony, akihez a lélek szerelme fűzi, összebarátkoztatja befolyásos férjével. Az a férfi az ország „legmeggazdagodottabb és legmegcsömörlöttebb” ura. Az ő segítségével teremti meg Jó Péter az utópiát, azt, amelyet Németh László olyan sokszor megálmodott. Ennek bukása következne végül az utolsó részekben. A kecskeméti homokon fogant meg ez az „új nemes szekta”, ez a „kapás” és görög rendház, ahol megvalósult volna az „új Magyarország” és az „új Európa” délibábja. A „magyar intézetet”, amely a Tanú esszéiben sokszor megfogalmazást nyert, feloszlatják. Jó Péter indul tovább szektaalapító útján, de kétségbeesett felesége családirtással (?!) válaszol tervére. A médeai bosszú után a legutolsó rész már a haláltusáé, amelyben a hőst körüllengik a múlt kísérteiéi: szerelem, a halál, a vallás és az ország gondja és az „elbukott kísérlet hőse körül bukott országok temetkeznek”. Apja karjára omlik holtan, szülőfaluja földjére.

Lényegében az utópia leírásának, szépirodalmi megfogalmazásának kapujáig jutott el Németh László. Azt, amit az Emberi színjátékban még csak csírájában mutatott be, a tanulmányok prizmáján pedig tudósként vizsgált, itt szökkent volna kalászba. Benne pedig kitárulkoztak volna, lefosz- lott. már belül is pusztulásra ítélt életlehetőségei. Világvége hangulatú, ember- és lélekemésztő, fatalista módon ábrázolt világ lett volna ez. A történelem azonban elébe vágott, s az, amelyet a regény kezdetekor érzett, bekövetkezett: Németország kirobbantotta a háborút. A világégésben a vihar előtti szélcsendben megfogant elképzelései semmivé váltak, hiszen újfajta, sokkal konkrétabb veszélyek leselkedtek mindenfelől. Vékony fűszálon ment világgá: a hatalmas zivatarban hajladozott a parányi alkalmatosság. Csatasorba kellett hát újra állnia, hogy mentse, ami menthető, amit értékesnek ítélt. Elhalasztódott, elévült az utópia: a megvalósítandó szekta helyett az értelmiség — a megtartó és nemzetmagasító közeg — öntudatra éb57