Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Gábor László: A magyar Noé bárkája és az elvetélt utópia
mény Zsigmond esetében. Hasonlóképpen nyilatkozik Dosztojevszkij is, aki műveit regénytragédiáknak és regénydrámáknak nevezi. Németh a drámát a legendával állítja szembe, de nem vallásos értelemben. A legendát „mint egy példává vált, győzelmes élet történetét” a modern „életrecepteket” kereső, a hogyan éljünk kérdésre válaszoló művek előzményének tekinti: „Az Anna Karenina Levinék felől nézve, legenda például [. ..] A dráma ezzel szemben az elapadás, mint az Oidipusz király: a kelepcébe esés műfaja.” A saját szépírói gyakorlatára érvényes elméleti összegezést ad: „Ha a legendaíróval az üdvözülés útját járjuk, a drámaíró az elkárhozás vívódásaiba avat be.” A szépíró Németh önmagának volt legfőbb kritikusa és irodalomtörténésze, önértelmezései, kommentárja tudatosították regényeinek és drámáinak műfajelméleti ismérveit, sajátosságait. Felismeréseit a szépírói gyakorlatban kamatoztatta. Éppen regényeihez mérve szembeötlő a korai drámákban megfigyelhető hiányosság: az életanyag viszonylagos csekély volta. A drámaírói pályaszakasz elején Németh számára nem annyira az élet- és valóságanyag, hanem a drámai hős vívódása volt a fontos. A fejlődés csúcspontján létrejön az arány, valóra válik az írói célkitűzés: a Széchenyiben olyat adott, mint legnagyobb regényeiben. A csúcs- rajutás záloga a drámaíró esetében is ugyanaz, mint a legnagyobb regények írójánál: Némethben nemcsak hőseivel szemben, hanem önmaga iránt is megvolt az örök elégedetlenség és a könyörtelen viviszekció hajlama. Cs. Varga István A magyar Noé bárkája és az elvetélt utópia Vázlat az Utolsó kísérletről Az Utolsó kísérlet fogantatása az 1937-es évre datálódik. Vízválasztó ez az évszám Németh László munkásságában. A nagy terv elbukott, a fiatalember, aki a „magyar szellemi erők organizátoraként” lépett föl, az Üj Szellemi Front homályos elképzelésével együtt a háttérbe szorult. Az erjedés átmenetileg elhitette vele, hogy itt új idők bora érik: hamar bebizonyosult, hogy valódi változásokat nem lehet remélni, a reformgondolatokból ecet vált. Gömbösnek nem volt szüksége valójában az írókra, ezért az események sodrában egyre távolabb kerültek egymástól az egyébként is laza csoportosulás tagjai. A megnemesítendő, csatasorba állítandó középosztály nem volt képes a reá váró feladatok elvégzésére, ami legjobbjaiban készülődött, csak csírájában mutatott azonosságokat, kiderült, hogy rendkívül eltérő irányokba haladtak tovább. Az „egymásnak feszülő szélsőségek” —, hogy Veres Péter szavait idézzük •—, a történelem menetének valódi mozgatórugójává léptek ismét elő. Németh egyre elkeseredettebben és kilátástalanul szemlélte a történteket. A Tanúnak, az emberi minőség és a szellem műhelyének apró lámpását kicsavarta és lemondott a rádió irodalmi rovatának sokszor bizony fárasztó robotot jelentő szerkesztéséről. Súlyos betegségére utaltak már jelek. Mégis, mikor már letette kötelezettségeit, újabb nagyszabású elképzelésekkel rukkolt elő. Mintegy túl- pörgött motor, úgy vág a „tervhalmozó” — ahogy Gulyás Pál kedvesen csipkelődő versében nevezi — egy hatalmas regényciklusba, amely végül is teljesen sohasem született meg. Ebbe a szépirodalmi „temetőbe” akarta rejteni — a politikától megcsö- mörlötten — elképzeléseit. Ott állt egy pillanatnyi szünetben — mikor még a história csikorgó fémváza nem sejlett föl teljesen — 36 évesen, félig-meddig, vagy egészen legyőzött embernek és gondolkodónak érezve magát. Szembe kívánt ezért ebben az óriásban nézni az egész magyar horizonttal, amelyet nem vérbeli történész módjára, hanem ideológusként és „megrögzött utópistaként” tárt föl. A cím is azt vallja: a próbálkozást nem követheti több. Így ír a Negyven év című pályaképében erről: „De, ami elveszett politikum, nem menthető-e meg, mint regény? Ha az én kísérletem az utolsó volt is, történetét és értelmét nem lehetne-e megnövesztve egy regényben, regényciklusban, épp Utolsó kísérlet címen a közelgő sötét időkre rögzítenem? A regény hőse jöjjön mélyebbről, a dunántúli kisparasztságból és jusson magasabbra az elitben érlelődő cél felé.” A BOGÁRDI DIÓFA ALATT Szerencsés pillanatban fogant meg az a kép, amely betöltötte és magával sodorta az írót. Lehet, hogy kissé paradox ez a megállapítás, de végül is az illuzórikus elképzelések elbukása után a szülőföld gondjaival és kérdésessé váló életlehetőségeivel való szembenézés valóban azzal az eredménnyel járt — igaz, kerülő úton —, amelyet Németh elképzelt: segített átvészelni a legnehezebb időket. Részösszegzés: ez a szó illene leginkább erre a vállalkozásra, ha ez a rendkívül tudatos írói életmű nem dúskálna egyébként is az ilyen jellegű alkotásokban. Ami mégis megkülönbözteti, az a hatalmas boltozat, szellemi „keltetőház”, amellyel szinte beborította ebben az időben saját tudatos énjét. Maga is világosan látta utólag, hogy mi a sajátossága ennek a töredéknek: „ ... a tisztázandó nem magamban volt: a nemzet sorsát, lehetőségeit, bukását akartam benne felmutatni.” Művészetlélektani szempontból nagyon fontos tanulságokkal járna, ha kiderítenénk, hogy a „ki56
